„...köztársaságra pedig az a nép alkalmas, amelyben a fegyverfogható elem, a törvénynek megfelelően engedelmeskedni és parancsolni egyaránt tud, és a tehetős polgároknak érdemeik szerint juttatja a tisztségeket.”
(Arisztotelész: Politika)
John Kekes nyomán dogmatikusnak nevezem a mainstream liberalizmust és dogmatikusoknak ennek követőit. A dogmatikusok legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a valóság semmiféle befolyással nincs a dogmákba vetett hitükre, ha tények ellentmondanak a dogmáknak, úgy jaj a tényeknek.
Úgy esett, hogy az Afrikai Egységszervezet éppen Kampalában tartotta soros ülését, ahol akkortájt Idi Amin Dada, a bokszolóból lett diktátor uralkodott. Az esemény kapcsán jókívánságaikat fejezték ki az afrikai vezetők Aminnak, aki, miután részben megette előző feleségét, újat emelt magához az Öngyilkos Gépesített Egység táncosnője személyében. A rendezvényen maga Amin négy fehér ember által cipelt hordszékben jelent meg, és egy szőke svéd legyezgette a lankasztó hőségben. E nagyszerű jelent jól jellemzi Afrika új urait – és a „gyarmati felszabadítás” utáni nagyszerű korszakot. A felemelő jelenet – természetesen – nem érte el a nyugati társadalom dogmatikus véleményvezéreinek ingerküszöbét. Nem úgy az apartheid.
Mindennek különös fénytörést ad, hogy napokban meghalt Nelson Mandela. A világ a szívéhez kapott. Obama elnök – ki más? – már úton is van Johannesburg felé, oldalán az iraki győzővel, George Bush-sal, hogy kifejezze Amerika mélységes bánatát. Azét az Amerikáét, amelyik egyébként hihetetlen nagy szerepet játszott, az embargó fenntartásával, az apartheid rendszer bukásában és Mandela hatalomra kerülésében. Bono és Bob Geldolf – akik életművük jelentős részét a Mandela-koncertek szervezésébe valósították meg – közösen requiem írását tervezik, melyet majd a Wembley stadionban mutatnak be, százezer néző előtt, és melyet világszerte milliárdok néznek majd meg. Ez még nem publikus, de biztosak lehetünk benne. A koncerten fel fog lépni a komplett szórakoztatóipar, az összes nagyágyúval, megtekinthetjük az aktuális üdvöskék szépészeti ipar által dizájnolt anatómiáját, és a Bruce Willis által annyiszor megmentett bolygó felsóhajthat: egy nagyszerű ember távozott, de győzött az igazság.
Aristo írása
Nos, ami az igazságot illeti: annak azért van egy másik, kissé sötétebb arca is. 1994-óta – mikor Mandela hatalomra került – Dél-Afrika, amely Afrika legfejlettebb és leggazdagabb országa ma is, rettentő nehézségekkel küszködik. A bűnügyi helyzet – az ENSZ jelentés szerint – az egyik legrosszabb a világon, naponta 44 embert ölnek és 180 nőt erőszakolnak meg, mert nagy természetű népek lakják Afrikát úgy tűnik. Az afrikai vezetők egyik emblematikus alakja a Zairei elnök Mobutu, például magát Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Bangának nevezte, ami szabad fordításban annyit tesz: „a kakas, amely egyetlen tyúkot sem hagy békén”. A lakosság nagyjából 20 százaléka AIDS-beteg, Mandela egyik fia is abban halt meg. 1995 és 2009 között legalább nyolcszázezer fehér hagyta el Dél-Afrikát, megelégelve az erőszakot és rettegve a jövőtől. Ez azután komoly problémákat okoz az ország valóban 21. századi infrastruktúrájának üzemeltetésében, amit gördülő áramszünetek és más anomáliák jeleznek.
A második világháború után a brit és a többi gyarmatbirodalom fenntarthatatlanná vált. A háború során ugyanis felfegyverezték és kiképezték a bennszülötteket, ezzel véget vetve a fehérek haditechnikai fölényének, ami a gyarmati rend fenntartásának kulcsa volt. Túl ezen a háború kivéreztette a legnagyobb gyarmattartókat, Franciaországot és Angliát, akik képtelenek voltak a szükséges katonai erőfeszítésekre. Jellemző módon az angolok ezt belátták, míg a franciákat meg kellett alázni Indokínában és Észak-Afrikában, hogy beletörődjenek.
A kivonulást elősegítették a nyugat lelkiismeretére apelláló elméletek is a „gyarmati kizsákmányolásról”. A „harmadik világ” – ahogyan egy ütődött francia a nagy francia terror „harmadik rendjének” mintájára elnevezte – újsütetű vezetői természetesen lelkesen üdvözölték ezt a lelkiismeret furdalást. Hiszen új és új segélyek jogalapját látták benne, melyeken fegyvereket vásárolhattak és maradékot pedig svájci bankszámláikra utalhatták. (A nyugat gyarmatosítás és globalizáció miatti hamis lelkiismereti válságáról itt egy kiváló folyóiratcikk.)
A „harmadik világot” irányító új nemzedék a bandungi konferencián lépett a világpolitika színpadára. Képviselői a későbbiekben – kivétel nélkül – szép karriert futottak be, az emberevő, ellenségeit kőtörő kalapáccsal agyonverő Idi Amintól Bokasszáig, aki Giscard d’Estaing, asszisztálásával császárrá is koronáztatta magát. Kérdéses lehet, hogy a nyugat vezetői hogyan tárgyalhattak és egyezhettek meg ilyen társasággal. A válasz egyszerű: azzal tárgyaltak aki kéznél volt és akivel lehetett. A négerek nem választottak maguknak vezetőt – magát a választás fogalmát sem ismerték – és ha ezt tették volna akkor sem lehetett volna az illetővel tárgyalni. Tárgyalni ugyanis csak azzal tudunk, akivel – legalábbis nagyjából – azonos fogalmakat használunk a világ leírására. Az eredeti afrikai törzsfőnökökre nem állt ez a kritérium. Nem úgy a fiaikra. Az afrikai vezetők többsége valami törzsfőnök fia volt, mint Mandela is, a közügyek irányításának igényét otthonról hozták – von Haus aus, ahogyan művelt szingaléz mondja – amint a közügyek intézésének nemesen egyszerű afrikai módszerét is: aki ellentmond agyonütöm. Kőtörő kalapáccsal adott esetben.
A törzsfőnökök gyerekei voltak azok, akik iskolákat végeztek, ami nem is lett volna baj, ám ugyanezekben az iskolákban aztán megismerkedtek a marxizmus-leninizmus tanaival is és házi használatra ebből barkácsoltak maguknak ideológiákat. Különösen két dolog tetszett nekik. Az egyik az, hogy Marx tanítása szerint a gazdagok elnyomják, kizsákmányolják a szegényeket és ez könnyen ráhúzható volt a gyarmatok helyzetére, csak itt a gazdagok szerepét a fehérek – úgy általában – kapták meg. A másik vonzó tulajdonság a marxista–leninista ideológia nagy és erkölcsi skrupulusok nélküli affinitása az erőszakhoz.
Dél Afrika hányatott története akkortájt kezdődik, mikor az 1600-as évek végén holland és francia hugenotta telepesek érkeztek Dél-Afrika földjére, hogy területeket foglaljanak és államot alapítsanak maguknak. A terjeszkedés során találkoztak a bantu törzsekkel, majd később a zulukkal akikkel több háborút is vívtak, az ugynevezett „kafferháborúkat” ezek végét a zulukkal vívott csata jelentette a Blood-folyónál. A bennszülöttekkel vívott háborúkkal párhuzamosan a búrok harcoltak az angolokkal is. Kiderült, hogy dél-Afrika földje rejti a világ legnagyobb arany és gyémánt lelőhelyeit, ami nem hagyta nyugodni Sir Cecil Rhodes kapzsi természetét. A búr háborúk során az angolok – elsöprő számbeli és technikai fölényük dacára – csak nagyon nehezen tudtak győzni a függetlenségüket hősiesen védő telepesek ellen. Olyan eszközökkel, mint a brit szabadságvágy ékes példájaként feltalált koncentrációs táborok, ahová a búrok asszonyait és gyerekeit zárták és éheztették, hogy előcsalogassák a férfiakat. A búr háborúk révén jött létre a Dél-Afrika Unió és 1910-ben Fokföld, Natal, Oranje és Transvaal tartományok egyesítésével kihirdették az új brit autonóm domíniumot. Az apartheid-rendszer alapjainak kiépítése elsősorban annak a Jan Christian Smutsnak a nevéhez fűződik, aki a Népszövetségnek és az ENSZ-nek egyaránt egyik fő építőmestere volt, s 1945-ben San Franciscóban személyesen fogalmazta meg az ENSZ emberjogi nyilatkozatát, amit, úgy látszik, négerekre nem tartott érvényesnek. Az apartheid alapvetően elkülönülést jelent és abból a liberalizmus rejtett egalitárius voltát tagadó, szentségtörő gondolatból indul ki, hogy a különböző kultúrák keveredése nem helyes, ezért egyaránt elutasítja az integráció és az asszimiláció gondolatát.
Az apartheid azután óriási nemzetközi ordibálást váltott ki. Az a nyugat, amely szemrebbenés nélkül viselte el, hogy Malawiban a „Hódítóként” és „Megváltóként” ismert dr. Hastings Banda varázslókkal avattatta szentté uralmát, hogy a Kongói Népi Köztársaságban egy kivégzett főkatona holttestét a televízióban tették közszemlére, száját dollárokkal tömve tele, hogy a vitéz Francisco Macias Nguema Egyenlítői Guineában külügyminiszterét saját kezűleg verte agyon; ez volt ám a diplomáciai viszály! Mindezek arra indították Julius Nyererét, Uganda szocialista diktátorát, hogy azt mondja: „Afrikában azonban már az a szokás, hogy nem számít, ha egy afrikai más afrikaiakat öl meg… Feketének lenni mostanság jogalappá kezd válni arra, hogy az illető megölhet más afrikaiakat.” Ezek azonban mind semmik voltak az apartheid mellett. Mert ott az eleve bűnös, kizsákmányoló fehérek követtek el igazságtalanságokat. Legnagyobb zajt az amerikai liberális médiaelit csapta; az amerikaiaknak amúgy volt némi vaj a fején ez ügyben, hiszen náluk is csak a hatvanas években törölték el az apartheid jellegű intézkedéseket. Tökéletesen megvadult ezen kívül még a popszakma. A különböző rendű-rangú szórakoztatóiparosok boldogok voltak, hogy végre szellemi kvalitásaiknak megfelelő társadalmi feladatokat láthatnak el, egymást érték az emlékkoncertek és az égboltot becsíkozták a dél afrikai szegény négerekért aggódó sztárok magánrepülőgépeinek kondenzcsíkjai. Szép idők voltak ezek. Dél-Afrika fehér kormánya mellett egyedül a hasonló cipőben járó, ezért megértő Izrael tartott ki, akkora volt a barátság, hogy még atombombát is együtt fejlesztettek. Szerencsére De Klerk miniszterelnöknek volt annyi esze, hogy mielőtt átadta volna a kormányrudat, megsemmisítette a bombákat.
Az embargó sikeres volt és a vagyonuk miatt aggódó gazdag fehérek – akik úgy vélték az új uralom alatt háborítatlanul tovább gazdagodhatnak – átadták a kormányrudat Mandelának, aki az ANC katonai szárnyának alapítója és gyakorló kommunista volt egy időben. Mandela legnagyobb érdemének azt tartják – olvasgatva a sajtót –, hogy megakadályozta a fehérek azonnali lemészárlását. Ez azt jelenti, hogy a feketék hatalomátvétele automatikusan a fehérek lemészárlásával jár, ám van egy különleges képességekkel megáldott ember, aki ezt képes megakadályozni? Mármost, ha ez így van, akkor miért kell átadni a hatalmat – mi van ha Mandelának sem sikerül?
Az új vezetők hatalomra jutását és Afrika tragédiáját azonban végső soron a liberális demokráciába és az ahhoz szervesen hozzátartozó intézmények univerzális alkalmazhatóságába vetett dogmatikus hit okozta. E hit nevében vetették a nyugat uralkodói Afrika szerencsétlen lakóit – feketéket, fehéreket és tarkákat – a véreskezű és többnyire igazolhatóan elmebeteg diktátorok karjai közé, miközben meggyőződésük szerint „demokratikus” országokat építettek. A nyugati értelemben vett szabadság (ami egyébként semmit sem jelent) oltárán feláldozott milliók vére nem elég ahhoz, hogy a dogmatikusok engedményeket tegyenek a valóságnak. Nem látják be, hogy a görög gondolkodástól kezdődő nyugati eszmetörténet hanyatló, dekadens korszakában kialakult államformák tökéletesen alkalmatlanok mások számára, hogy nincs és nem is lehet közvetlen átjárás a törzsi államforma és a liberális demokrácia között. A társadalmakat ugyanis nem intézmények, hanem emberek alkotják, és bárhogyan erőlködünk is, akárhány repülőgép-anyahajót is küldünk oda, a végén olyanná alkotják közösségüket, amilyen nekik való.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!