A világban hatalmi átrendeződés zajlik. Mi is kivesszük a részünk belőle; nemzetközi szabadságharcunkat vívjuk. Küzdelmet folytatunk pénzpiaci intézményekkel, nagyhatalmak elképzeléseivel vagy éppen a brüsszeli technokrata elittel; mégis mi, magyarok a nyugati világ részei vagyunk, és ehhez mérten nyugatinak is tekintjük magunkat. Ezt egy pillanatra sem szabad feladnunk – leendő, keleti partnereink, érdekeltségeink számára is akkor lehetünk értékes partnerek, ha a nyugati világ integráns része vagyunk, így nem esünk két szék között a pad alá, és hídszerepünket is hatékonyabban gyakorolhatjuk.
Ila-Horváth Gergely írása
Félreértés ne essék, nem a hidegháborúról lesz szó. Egy, a jobboldal számára kicsit kínos előfeltevésből indulok ki: eszerint ha jobb lenne Magyarország ázsiója a nyugati világban, akkor könnyebben beindulhatna a gazdasági növekedés.
Ennek a kormánynak, ahogy a többinek is, a külső és a belső közvélemény szimpátiáját egyaránt meg kell nyernie: a globalizált világban ezt különösen nem kell magyarázni. Azonban a mostani, mondhatni sajátos és egyben sajátságos helyzetet inkább az egyensúlykeresés jellemzi a két – nem szükségszerűen szembenálló – oldal között.
Két veszély (tulajdonképpen szélsőség) jelenik meg: ha az egyik oldal igényeire fittyet hány a kormány, akkor az a pénzügyi ellehetetlenülést, egy államcsőd megnövekedett kockázatát rángatja magára. Míg ha a magyar térfélen okoz fájdalmat, az a választók elpártolását, összességében a választási vereséget jelenti. (Természetesen az előbbi is felérhet egy választási vereséggel, ez esetben okafogyottá válik ez a dolog.)
Jelenleg ez a magyar ellenségkép a pénzügyi, pénzpiaci intézményekkel, nagyhatalmak elképzeléseivel, vagy éppen a brüsszeli technokrata elittel szemben ölt testet; a magyarországi helyzet kritikusai pedig többnyire az akadémiai szférából, a médiából, vagy éppen az amerikai kongresszus köréből kerülnek ki.
Úgy gondolom, hogy a nemzetközi közvélemény semmiképp sem ellenség; indoklásképp: ők, tehát a német, az ausztrál vagy a kanadai turisták, befektetők – éppenséggel a fogyasztók is – előkelő helyen szerepelnek a magyar termékek, a magyar kultúra „fogyasztásában” is. (Azt sem kell magyarázni, hogy a közvélemény a politikai vezetőkre, intézményekre is visszahathat.)
Magyarország: nyugati identitás
A nyugati világban és a nyugati világgal sok közös pont van (kulturális, gazdasági, politikai, biztonsági stb. elkötelezettség), túl sok kötelék van jelen, sőt elég valószínű, hogy egy esetleges új világrendben is együtt fogunk maradni. A nyugati identitásnak része az eddigi demokratikus felfogás és következésképp az ehhez való konzekvens ragaszkodás. (Egy új világrendben a nyugati világ tengelye Észak-Amerikától, Európán át akár egészen Oroszország keleti végéig tarthat. Ebben az új „blokkban”, potenciálisan az USA vezetésével.)
Érdemes-e ázsiai tekintélyuralmi, autoriter rendszerektől önigazolást szereznünk? (Sőt mi kettőt is akartunk egyszerre: önigazolást és pénzügyi finanszírozást.) Szerintem nem. Ezzel persze beismernénk, hogy a 2010 utáni politikai berendezkedéssel valami nincsen rendben. Ha ehhez a korábban említett nyugati blokkhoz akarunk tartozni, akkor ideológiailag nem azonosulhatunk autoriterebb felfogással; pragmatikus, üzleti alapon azonban együttműködhetünk ilyen berendezkedésű országokkal. Magyarország finanszírozásához is hozzásegíthetnek; sőt: ezt egy esetlegesen továbbra is vezető szerepben lévő Amerika sem kérheti rajtunk számon; azonban ne feledjük: mi ide, Európához tartozunk. Ha elkerüljük a kettős beszédet, és vállaljuk, hogy mi ide tartozunk, akkor ez egyfajta kiszámíthatóságot ad. A pénzpiacon, a befektetői körökben különösen igaz, hogy kiszámíthatóságot, (jog)biztonságot, stabilitást szeretnének: mindenhol és akármilyen kulturális háttérrel, tehát nem célszerű minden nap más tervvel, újabb adóval, újabb törvényi korlátozással előrukkolni.
Nyugaton nem értik
Nyugaton, saját kódrendszerükkel, sokszor nem értik, hogy mi történik Magyarországon, és már ez is bőven elegendő, hogy aggodalmat, félelmet keltsen bennük. Tehát a magyar kormánynak meg kell tanulnia brüsszeliül, amerikaiul, ha úgy tetszik, újbeszélül.
Soros EU-elnökségünk elején az Erős Európa jelszavát hirdettük meg. A magyar kormány felismerte, hogy Németország – az EU vezető hatalma – egy erős Európa mellett tette le a voksát, az EU megmentése, összetartása, sőt megerősítése mellett döntött. Majd egy hónappal az elnökségünk után a miniszterelnök már arról beszélt Tusványoson, hogy az EU-nak befellegzett, erről a bandáról már csak múlt időben érdemes beszélni. Az EU-övezet jövőjét nem tudjuk megjövendölni, de elég csúnya disszonancia van ebben az attitűd-váltásban. Innen, a partvonalról nem látom át a mögöttes okokat, csak okoskodni tudok. Úgy okoskodom, hogy a médiatörvény időzítése nagyon elhibázott volt. Miért kell egy ilyen kiélezett helyzetben vállalni a konfrontációt? (Talán ezúton kellett „szabadságharcos” ürügy, casus belli? Vagy erőpróbáról, esetleg szerencsétlen egybeesésről volt szó?) Németország különösen ki van élezve arra, hogy elhatárolódhasson, meg-szabadulhasson sötét múltjától, és elsőként repül olyan ügyekre, amikor a demokrácia csorbát szenvedhet egy kormány intézkedései okán.
Szerintem az olyan „szent teheneket” tiszteletben kell tartani, mint a tolerancia, az esélyegyenlőség, a szabadság, a szubszidiaritás, az innováció, a fenntarthatóság, a progresszivitás vagy a zöldenergia. A magyar ember gyomra jóllehet nehezen veszi be az ilyen kifejezéseket és tartalmakat, épp ezért nem is kell dicsérni ezeket, de fölösleges nyíltan megsérteni őket. Legyen meg a látszata annak, hogy a kormány számára igenis fontosak ezek az értékek, már annyi is elég, ha itthon nem üresítjük ki ezeket a fogalmakat, kifelé pedig szimbolikus gesztusokat teszünk ezek irányába. (Mennyit hozott Orbán Viktor Steiner Pálnak tett parlamenti gesztusa, vagy a legutóbbi hírekben, a világ közvéleménye által is pozitívan elkönyvelt Gyurta Dániel sportszerűsége, embersége?)
Hídszerepünk világosabb
Vannak témák a nemzetközi politikai agendán, amelyekben Magyarország élen járhat, vagy megvannak az adottságai, hogy élen járhasson. Ilyen a vízgazdálkodás (lásd. Duna-stratégia sikere), a kutatás-fejlesztés, vagy a romastratégia, a nemzeti kisebbségek ügye, a szegénység elleni küzdelem.
Talán kicsit csúnyán hangzik, de éljünk abból, amink van. Nehéz kérdés, és égető probléma, hogy Magyarország egyes területein óriási szegénység van, és különösen sok roma honfitársunk él nehéz, kilátástalan körülmények között, „társadalmilag lecsúszva” és „kirekesztődve”. A szegregáció, a büntetés nem megoldás, a romák felemelése mellett kell kiállnunk. (Cigányellenességből erkölcsileg, politikailag is rossz megoldás hasznot húzni, rövidlátásról tenne tanúbizonyságot.) Az elnökségünk alatt szorgalmazott romastratégia Barrossótól Hillary Clintonon át Soros Györgyig rendre elismerésre és támogatókra talált. Megjegyzem, ha nemzeti kisebbségeink félelem nélkül élhetnek nálunk, ez komoly ütőkártya, a szomszédos országokban élő, sokkal jelentősebb lélekszámú magyar kisebbség számára.
Ha a szegénység kérdésében is kitalálunk hatékony gyógymódot, és állhatatosan, kitartóan dolgozunk, újabb elismerést vívhatunk ki. Méghozzá milyen nemes ügyről van szó! A szegénység elleni küzdelmünkkel pedig Afrika, Dél-Amerika, Kína felé nyílnak új kapuk és lehetőség. (Sőt az érem profánabb oldala: ásványkincsek, ezzel egyetemben nyersanyag erőforrások.)
Ha kissé utópisztikusan hangzik is, de India felé újabb kapukat nyithatunk, ha a romák sorsát szívünkön viseljük. Ha eljön az idő, hogy egy magyar-indiai kulturális évadra kerül sor – és India számára egyre fontosabbak lesznek a romák –, akkor bensőségesebb kapcsolatunk lehet, majd (az utóbbi évek tapasztalatai alapján) a gazdaságilag egyre erősebb India értő kulturális követei, tolmácsai lehetünk a nyugat felé. Felsőoktatásban, tudományos együttműködésben is meghatározó partnerünk lehet a hatalmas szubkontinens: sőt, kifejezetten romáknak célzott felsőoktatási csereprogramokat is indíthatnánk. Tovább folytathatnám: egy közelebbi célpont a már kiválóan prosperáló, és regionálisan pólusképző Törökország lehet.
Az intuíció azt mondatja velem, hogy a modus vivendi abban rejlik, ha kitartunk (szerzett) „nyugati” identitásunk mellett, messze nyúló gyökereinket (hozott identitásunkat), lehetőségeinket, adottságainkat pedig a hídszerepünkben teljesítjük ki.
A szerző egyetemi hallgató nemzetközi tanulmányok szakon.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
