Az alábbiakban ismertetem a vita menetét 2006 januárjáig, majd kritikai észrevételeket fűzök a vitában elhangzott érvekhez. Kérdéseim az alábbiak: Elfogadható-e ez a javaslat, illetve a mögötte meghúzódó felfogás? Van-e antiszemita éle? Megengedhető-e – az adott esettől függetlenül, illetve azon túlmenően –, hogy egy állam a népirtás bizonyos esetét kiemelje, külön kezelje? Nem jelent-e ez valóban diszkriminációt – legalábbis szimbolikus értelemben – más népekkel szemben, amelyek szintén népirtás áldozatai voltak? Milyen alapon lehet amellett érvelni, hogy a zsidók ellen elkövetett népirtás különös figyelmet érdemel?

 

Így jutok el majd – a politikai diszkusszión és a zsidó vonatkozásokon túli – politikaelméleti, politikai filozófiai kérdésekhez, az eredetileg tervezett harmadik ponthoz, de ezt már éppen csak érinteni fogom.

 

Mindjárt a bevezetőben jelzem, hogy nincs szó egyedülálló esetről: más összefüggésben, más oldalról is elhangzanak olyan javaslatok, melyek szerint univerzalizálni kellene a megemlékezést; nemcsak egy – történelmileg előfordult – esetről, hanem mindig, minden hasonlóról is meg kellene emlékezni. Csak egyetlen példát említenék. A német menekültek szervezete felvetette, hogy emlékművet kellene állítani, megörökítendő a második világháború végén elűzött kelet-poroszországi, szudétaföldi és magyarországi németek szenvedéseit. Mondanom sem kell, hogy a lengyelek dühödten reagáltak, a német baloldal pedig érdekes kezdeményezéssel állt elő: a javasolt helyett inkább egy minden földönfutóvá tett népcsoportot megjelenítő emlékművet kellene állítani, lehetőleg lengyel–német kooperációban. Erre és a többi hasonló esetre nem térhetek ki, de remélem, hogy a bevezetőben említett eset tárgyalásából is sejteni lehet majd, mi az álláspontom a kapcsolódó politikai filozófiai kérdésekben. Ezzel rátérek magára az esetre.

 

A 2005. július 7-i londoni terrortámadás után a brit kormány a terrorcselekmények megismétlődésétől, ugyanakkor moszlimellenes kilengésektől tart. Ezért mozgósítja, bevonja a moszlim vezetőket, arra próbálván rábírni őket, hogy ítéljék el a terrorcselekményeket, és – ezzel egyidejűleg – tegyenek javaslatokat, miként lehetne elejét venni a szélsőséges nézetek terjedésének a moszlim fiatalok körében. Tanácsadó testületeket, vizsgálóbizottságokat állítanak föl. Az egyik ilyen bizottság állt elő azzal a javaslattal, hogy a 2001-ben bevezetett hivatalos holokauszt-emléknapot helyettesítsék egy általános népirtásnappal. A bizottság egyik tagja azzal indokolja a javaslatot, hogy a külön megemlékezés a holokausztról azt a látszatot kelti, mintha a nyugatiak élete többet érne másokénál. Márpedig ez szerinte sérti a moszlim fiatalokat, amit a szélsőségesek kihasználnak.

 

A javaslatot felkarolta a Moslem Council of Britain (MCB), az Egyesült Királyságban működő legnagyobb moszlim ernyőszervezet, amely négyszáz mecsetet és egyéb vallási csoportosulást képvisel, és amellyel a kormány leginkább kapcsolatban áll, ha a Nagy-Britanniában élő moszlimokkal óhajt érintkezni. Innentől kezdve az MBC elnöke, Sir Ikbal Sakranje válik a vita főszereplőjévé.

 

Sakranje brit kelet-afrikai családból származik. Tudni kell, hogy az afrikai brit gyarmatokon általában az indiai volt a kereskedő és a professzionális elem – magyarán: ott ők voltak a zsidók. A brit uralom végén elűzték őket, illetve a várható következményeket előre látva elmenekültek. Így Sakranje családja is az Egyesült Királyságban telepedett le. Sakranje ott járt iskolába, majd átvette a családi vállalatot.

 

1997-ben részt vesz az MCB alapításában, melynek célja az iszlám elismertetése, jó viszony kialakítása a kormánnyal és a társadalom más csoportjaival. Már 1999-ben kitüntetik, és éppen a most tárgyalandó események előtt ütik lovaggá a királynő születésnapján, érdekes módon az országos főrabbival együtt, a jótékonyság és a közösségek közti jó viszony ápolása terén szerzett érdemeiért. Sakranje a maga köreiben aránylag mérsékeltnek számít, támadják is ezért a radikálisok, akik nem egyszer próbálták elmozdítani az ernyőszervezet éléről. Ugyanakkor egyes megnyilvánulásai a kívülálló szemében elég szigorúnak tűnnek: Salman Rushdie-ról például azt nyilatkozta, hogy az általa elkövetett blaszfémiáért a halál is túl csekély büntetés.

 

Sakranje a holokauszt-emléknap helyettesítéséről szó szerint az alábbiakat mondta: „A holokauszt üzenete az, hogy ilyen soha, soha többé ne fordulhasson elő. De ez az üzenet csak akkor fog hatni, ha nem alkalmazunk kettős mércét az emberi életre. A moszlimok úgy érzik, kirekesztik őket, mert az ő életüket kevésbé tartják értékesnek a holokauszt idején kiontott életeknél.”

 

A várható felzúdulás nem maradt el, a javaslat előterjesztőit, mindenekelőtt az MCB elnökét, Sir Ikbalt, antiszemitizmussal vádolták. Erre ő így válaszolt: az MCB sohasem helyezkedett a holokauszttagadás álláspontjára, mindig támogatta a kormány törekvését, hogy megemlékezzen a nácik által elkövetett rémtettekről, ám ugyanebben a nyilatkozatában megismételte, sőt még világosabbá tette a kritikus állítást. „A második világháború után a világ megfogadta, hogy ilyesmi soha többé nem történhet, ám ennek ellenére ugyanazt a barbarizmust alkalmazták más népeken, Vietnamban, Kambodzsában, Ruandában, Boszniában, Csecsenföldön, és legutoljára Darfurban. Ezért mondtuk azt, hogy közös emberi mivoltunk a más népek ellen elkövetett bűnök elismerését is megköveteli.” A brit kormány nem tette magáévá az általános népirtásnap ötletét, sőt éppen ebben az időben állították föl a holokauszt-megemlékezést szervező bizottságot, amelynek védnökségét maga a királynő vállalta el. Talán ennél is fontosabb, hogy novemberben az ENSZ az egész világ számára holokauszt-emléknappá nyilvánította január 27-ét, Auschwitz felszabadulásának napját.

 

A brit moszlim vezetők – valószínűleg e fejlemények hatására – decemberben enyhébb húrokat kezdtek pengetni: úgy tűnt, nem fogják bojkottálni a holokausztnapi megemlékezést. Sir Ikbal kissé nyegle hangon, de alapjában véve békülékenyen nyilatkozott: „Ha a zsidó közösség annyira ragaszkodik a holokauszt névhez, akkor maradjon ez a neve az emléknapnak.” De mindjárt hozzátette, hogy szükség lenne egy másik ünnepre is, amelyen a többi népirtásról is megemlékeznek. Azóta azonban ismét megmerevedett az MCB álláspontja: a szervezet pár napja bejelentette, hogy mégis kitart a bojkott mellett, mert a holokauszt-emléknap nem eléggé befogadó jellegű.

 

Mindez – ha nem ilyen témáról volna szó – akár komikus is lehetne: senkit sem szabad „kirekeszteni” a népirtásból. De figyeljünk csak oda a szóhasználatra: „befogadó”, „kirekesztő”. Azt akarják tehát mondani, hogy egy modern jogállamnak csakis olyan aktusai lehetnek – bármilyen ügyben, bármilyen összefüggésben –, amelyhez árnyéka sem fér a diszkriminációnak, különösen nem a rassz vagy vallás szerinti megkülönböztetésnek. Ez jelzi, hogy az antiszemiták is fejlődnek, magukévá teszik a mai liberalizmus nyelvét: már nem csak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéhez hasonló összeesküvésekre képesek hivatkozni – bár azokról sem feledkeznek meg.

 

Mert félreértés ne essék, itt ügyesen csomagolt, de antiszemita megnyilvánulással van dolgunk. Sir Ikbal népirtáslistáján – Vietnam, Kambodzsa, Ruanda, Csecsenföld, Darfur – a legtöbb esetben nem moszlimok az áldozatok, sőt: Darfur esetében éppen ők az elkövetők, az áldozatok pedig keresztények, illetve (ahogy a sajtó szereti nevezni) animista feketék, vagyis nem monoteista vallás hívei. Ám ez valójában csak taktika, könnyű átlátni rajta – valószínűleg éppen az a cél, hogy könnyen átlátható legyen. Mert az eset, amelyre valójában gondolnak, a palesztinok esete. A rejtett, de könnyen kivehető mondanivaló nem más, mint hogy „miért csak a zsidókat sajnálják, amikor a zsidók és a zsidó állam is népirtást követett el, követ el”. Más brit moszlim vezetők ugyanebben a vitában nyíltan kimondják ezt. S magának az MCB-nek a honlapján is bőven lehet találni olyan szövegeket, amelyek a palesztinok elleni genocídiumról szólnak. Robert Wistrich, a jeruzsálemi Héber Egyetem történésze úgy értelmezi ezt a taktikát, hogy a nyári terrortámadások után a moszlim vezetők kénytelenek voltak elhatárolódni a militáns iszlamizmustól, ám ezt ellensúlyozandó (hogy ne szakadjanak el teljesen radikális követőiktől), bedobták az általános népirtásnap ötletét, illetve azt a gondolatot, hogy a holokauszt-emléknap diszkriminatív.

 

Ennyit az ügy napi politikai vonatkozásairól, amiben – csak a sajtóból ismerve a viszonyokat – közelebbről nem merek állást foglalni, de nem akarom véka alá rejteni, hogy meggyőzőnek tartom Wistrich elemzését (amit egyébként a BBC Sakranjéről írt tudósításai és portréja is megerősítenek).

 

Van azonban egy általánosabb vonatkozása a kérdésnek, ami akkor is figyelmet érdemelne, ha nem csak taktikából alkalmaznák a liberális nyelvet és nem alig burkolt antiszemitizmusról volna szó. Nevezetesen: valóban mi indokolja a holokauszt kiemelését a többi népirtás közül? Ennek a kérdésnek a tárgyalásánál legokosabb, ha eltekintünk a palesztinok ügyétől. Bár ezt Sakranje és a hozzá hasonlók nem fogadják el, azon nincs mit elmélkedni, hogy bármilyen akciót követ el Izrael a palesztinok ellen – s itt nyilván sokféle jogos kritikának van helye –, a népirtás és a népirtás kísérletének vádja teljesen légből kapott.

 

Értelmes diszkusszióra csak akkor kerülhet sor, ha a népirtás valóságos eseteivel foglalkozunk, mert ilyenek, és ezt senki sem akarja kétségbe vonni, valóban bőven voltak a modern történelemben a zsidók elleni genocídiumon kívül is. A kérdés tehát az, hogy ezekben az esetekben hasonló népirtással van-e dolgunk, és ha ezt megengedjük, akkor lehet-e jóhiszeműen, minden antiszemitizmus nélkül is képviselni azt az álláspontot, hogy diszkriminatív, kirekesztő jellegű a zsidók elleni genocídium kiemelése, a külön megemlékezés.

 

A fenti két kérdés közül főként az elsővel szoktak foglalkozni, s a vitának könyvtárnyi irodalma van. Azért irányul elsősorban erre a kérdésre a figyelem, mert általában úgy vélik: a második kérdésre adandó válasz az első kérdésre adott választól függ. Úgy vélik, ha valaki arra az álláspontra helyezkedik, hogy az örmények vagy a ruandai tuszik ellen elkövetett népirtás ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a Soá, akkor ebből egyenesen következik, hogy igaza van Sakranjénak és a hozzá hasonlóknak: nem helyes a külön megemlékezés, sőt tulajdonképpen sértő a nem zsidókra nézve.

 

Nem megyek bele az első kérdés diszkussziójába, nemcsak azért, mert ehhez sokkal több időre lenne szükség és nem ismerem kellőképpen a vonatkozó irodalmat, hanem elsősorban azért, mert más irányban keresem a választ. Nem felesleges, nem terméketlen a holokauszt sajátszerűségét, netán egyedülálló mivoltát kutatni. De legalább ilyen fontos elismerni, hogy a második kérdésre adandó válasz nem következik egyenesen az elsőre adott válaszból. Abból, hogy elismerjük: voltak más, a holokauszttal értelmesen és jóhiszeműen összehasonlítható esetei is a népirtásnak, nem következik, hogy igaza volt a brit moszlimoknak, akik csak azt tartják megengedhetőnek, ha megkülönböztetés nélkül, egyszerre, minden népirtásról szól a megemlékezés. Ugyanis felfogásom szerint, mellyel remélem, nem állok egyedül, valójában nem csak azért fontos a számunkra, hogy a Soáról megemlékezzünk, mert ehhez fogható népirtás nem volt a történelemben, hanem azért is, mert a zsidók ellen elkövetett genocídium a német, a magyar, az európai, a nyugati történelem saját külön szégyene. Amelynek megértése nélkül nem tudjuk kellőképpen felfogni, hogy milyen veszélyek leselkednek a saját civilizációnkra. Egy ilyen megközelítés nem univerzalisztikus, nem abból indul ki, hogy vannak olyan, a népirtás minden esetére alkalmazható jellemzők, amelyek alapján a holokauszt különleges, minden más esetnél szörnyűségesebb népirtási program. Nem ebből indul ki, mivel ma már ez nem tartható, hanem abból, hogy minden közösségnek, minden politikai közösségnek elsősorban a saját bűneivel kell foglalkoznia, amelyek akkor is különlegesen fontosak lehetnek a számára, ha más politikai közösségek még nagyobb bűnöket követnek el.

 

Ez a megközelítés nem univerzalisztikus, hanem - filozófiai műszóval - unitarisztikus vagy unitárius. Ebből a megközelítésből az következik, hogy a holokausztról való megemlékezésnek minden közösségben másképp kellene alakulnia, attól függően, hogy az adott állam részt vett-e a zsidóirtásban, cinkos volt-e valamilyen értelemben a zsidók elleni történelmi bűnben, élnek-e még olyanok, akik bűnrészesek voltak, s részese volt-e az adott ország valamilyen más népirtásának. A kérdéseket még sokáig lehetne sorolni, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy világossá váljék: az új antiszemitizmus, mint azt előadásom ismertetett esete is mutatja, gyakran maga is univerzalisztikus fogalmi eszközökkel él, s véleményem szerint csak akkor sikerül megérteni, csak úgy lehet felvenni ellene a harcot, ha tisztában vagyunk a liberális univerzalizmus korlátaival.

 

A poszt a Szombat folyóirat 2006. január 21–22-én tartott Új antiszemitizmus konferenciáján elhangzott előadás írott, szerkesztett változata, amely eredetileg a szombat.org-on jelent meg. A szöveget a Szombat főszerkesztőjének engedélyével közöljük.