Michael Walzer: Filozófia és demokrácia (...és a bírák) 2.

Konzervatorium I 2012.04.12. 11:02

6,
Nézzük a „jogok” esetét. Eszményi képviselőink a filozófiai magányban előállnak a minden egyes embert megillető jogok listájával. Tételezzük fel, hogy ez a lista, ahogyan az lenni szokott a mai filozófusok közt, alaposan végig van gondolva és komoly. A felsorolt jogok egy koherens egészt alkotnak, azt sugallva, hogy mit is jelenthet elismerni egy másik férfiban vagy nőben az erkölcsi cselekvőképesség és személyiség sajátosságait. A filozófus-lista eltér attól, amit a törvény éppen intézményesít, de részben lefedi a törvényt és a törvény környezetét, azt a vélemény- és értékhalmazt és hagyományt, amihez fordulunk, ha tudunk, amikor a törvény belső körét szűknek találjuk. Na most, a filozófus – és még mindig a hős filozófusra gondolok, a filozófusra mint alapítóra – a bírót jobban megszervezettebb szökésre invitálja a törvényből, annak környezetén keresztül, az azon túl elterülő eszményi közösségbe.  Ez az invitálás mindennél sürgetőbb, ha a jogok a tét. Ugyanis a jogoknak sajátos tulajdonságuk van: a megsértésük azonnali orvoslást és kárpótlást igényel.

A filozófus a bírók számára lényegében az eszményi közösség döntéshozási eljárása alapján ajánl egy döntéshozási eljárást. Ez részben hízelgés, de részben van valós ésszerű indoka is. Ugyanis a bírók egymás közti vitái valóban jobban hasonlítanak a (filozófus gondolkodásában létező) eszményi közösségben elhangzó érvekhez, mint amilyen a demokratikus vita valaha is lehet. S úgy tűnik hihető azt mondani, hogy a jogokat valószínűleg jobban megvédi a kevesek töprengése, mint a sokak szavazata.  Ezért a filozófus arra kéri a bírót, hogy a hivatalában emlékezzen arra az érvelésre, amit a magányos visszavonultságában kidolgozott, és ezután a „gyakorlatban hasznosítsa” az érvelést először azzal, hogy belehelyezi a törvénybe vagy az azt körülvevő hagyományba és értékekbe, majd ezután ez alapján döntsön az egyes esetekben. Ha szükséges, a bírónak meg kell akadályoznia vagy érvénytelenítenie kell a törvényhozói döntéseket. Ez a döntő pont, ugyanis itt ölt kézzelfogható formát a filozófia és demokrácia közti feszültség.

A törvényhozás, ha nem is a valóság, de legalábbis az önmaga uralására összegyülekezett nép hatékony képviselete. A tagjainak joguk van cselekedni egy körön belül. A bírói úton kikényszerített jogokat két különböző, de egymást kiegészítő módon lehet értelmezni a körrel kapcsolatosan. Először is, ezek a jogok körét körülíró határok. Ebből a nézetből egy egyszerű egyenlőség következik: minél kiterjedtebb a jogok listája, minél szélesebb a bírói kényszerítés köre, annál szűkebb tér marad a törvényhozási döntés számára. Minél több jogot ruháznak a bírók a népre egyénként, annál kevésbé szabad a nép döntéshozó testületként. Vagy másodszor, a jogok olyan elvek, amelyek az arénán belüli tevékenységeket strukturálják azzal, hogy alakítják a politikákat és intézményeket. Ez esetben a bírók nem pusztán a határon működnek, akármilyen széles vagy keskeny is a lehatárolt terület. Az ítéleteik mélyen behatolnak a törvényhozási arénába. Na most, a népakarat korábban leírt mindhárom korlátozást fel lehet fogni a két mód valamelyikeként, határőrként vagy behatolóként. De azt hiszem világos, hogy a harmadik korlátozás egyszerre szűkíti a határokat és teszi lehetővé a mély behatolást. Amint a jogok filozófusi listája túllép a jogi diszkrimináció és politikai elnyomás tiltásán, olyan bírói tevékenységet kíván, amely radikálisan behatol a demokratikus térbe.

De, mondhatja ezzel szemben valaki, ez csak a jogok formális felfogása, amely eltekint a tartalmuktól. És a tartalmuk talán növeli s nem lehatárolja a nép választását. Képzeljük el például a filozófiailag, majd bíróságilag elismert jogot a jóléthez. Az ilyen jog célja eléggé világos. Minden polgár számára biztosítaná az állampolgársága gyakorlásának lehetőségét, amely lehetőséggel aligha bír valaki vagy legalábbis értelmes módon nem, ha éhen hal vagy kétségbeesetten keres hajlékot a maga és családja számára.  Bizonyosan egy védhető jog, és a felvázolt érvelésem mégis érvényes. Ugyanis a jóléti jogok bírósági kikényszerítése radikálisan leszűkítené a demokratikus döntési kört. Ezután a bírók döntenének, és az ügyek szaporodtával egyre részletekbe menőbb módon döntenék el, hogy milyen körűnek és jellegűnek kell lennie a jóléti rendszernek és miféle újraelosztásra van szükség. Az ilyen döntések az állami költségvetés és legalábbis közvetve, az adóztatás szintjének jelentős mértékű bírói ellenőrzésével járnának – amely ügyek miatt a demokratikus forradalmakat megvívták.

Az ilyesmi könnyebb volna az elkötelezett demokraták számára, ha a jogok kiterjesztett listáját az alkotmányba foglalnák a nép által ellenőrzött kiegészítési eljárás révén. Ez esetben létezne valami demokratikus alapja a filozófusok és bírák új (nem-demokratikus) hatalmának. Azt hiszem az emberek elég meggondolatlanul beleegyeznének egy ilyen belefoglalásba, és feláldoznák a napi autoritások nagy részét. Lehet, hogy az egyénként megszerzett jogaik (amelyek ez esetben a benevolens hivatalnokok jóléti szolgáltatásaira vonatkoznak) a szemükben a tagokként elvesztett jogaik fölé kerekednének.  És ezért nem valószínűtlen elképzelni, mondjuk, valami Rawls két igazságosság-elvéhez hasonló alkotmányba iktatását. Ez esetben az osztó igazságosság egész körét átadnák a bíróságoknak. Micsoda körben döntenének!...

7,
„A filozófus semmilyen eszmeközösségnek sem a polgára. Ez teszi filozófussá.” Ez alatt azt értem, hogy a politikafilozófusnak el kell válnia a politikai közösségtől, el kell vágnia az érzelmi és a konvencionális eszmékkel fennálló kötelékeit. Csak ezután teheti fel a politikai társulás értelmével és jelentésével, a (bármely) közösség megfelelő szerkezetével és kormányzatával kapcsolatos legmélyebb kérdéseket, és keresheti a választ rájuk. Ez a fajta tudás csak kívülről szerezhető meg. Belül másfajta tudás áll rendelkezésre, amely jellegében korlátozottabb és szűkebb. Ezt politikai, és nem filozófiai tudásnak nevezem. Arra a kérdésre ad választ: mi e társulás értelme és célja? Mi a közösségünk és kormányzatunk megfelelő szerkezete? Még ha feltételezzük is, hogy vannak jó válaszok ez utóbbi kérdésekre (és kétes, hogy a részletkérdésekre vannak-e jó válaszok, még ha az általános kérdésre van is), akkor is annyiféle jó válasz lesz, ahányféle közösség létezik. A közösségeken kívül azonban csak egy jó válasz van. Miképpen sok barlang van, de csak egy nap, így a politikai tudás partikuláris és plurális, míg a filozófiai tudás univerzális és egy. A filozófusok politikai sikerének tehát az lenne a hatása, hogy az egyet kényszerítené a sokféle igazság fölé, azaz, az eszményi közösség szerkezetét ismételné minden egyes korábban partikuláris közösség. Képzeljünk el nem egy, hanem tucatnyi filozófus királyt: az országaik azonos módon lennének kialakítva és azonos módon lennének kormányozva, csak annyi eltéréssel, amit a megváltoztathatatlan földrajzi viszonyok megkívánnak. (Ha Isten filozófus király lenne, akkor minden közösségnek megegyező vagy egyenértékű földrajzi környezetet adott volna.) A helyzet ugyanez volna egy tucatnyi, az eredeti állapotban megalkotott közösség esetében is: csak egy eredeti állapot van. És ugyanez volna olyan tucatnyi közösség esetében is, amelyeket a tagok eszményi csoportjának torzítatlan kommunikációja alkotna meg, ugyanis a torzításmentes kommunikációnak az a tulajdonsága, szemben a közönséges beszéddel, hogy csak nagyon kevés dolgot lehet mondani benne.

Na most, vagy értékeljük a partikularizmust és sokféleséget, vagy nem. Nem könnyű megtudni, hogyan döntsünk. Ugyanis a sokféleség feltételez egy csomó instanciát – a vélemények, struktúrák, rezsimek és politikák körét – amelyek mindegyikével kapcsolatosan  valószínűleg másképpen fogunk érezni. Lehet, hogy értékeljük a kört vagy a kör eszméjét, és ugyanakkor lehet, hogy megrémülünk a sokféle instanciától, és ekkor talán a kizárás valamely elvét fogjuk keresni. A legtöbb pluralista korlátozott pluralista, és az általuk védett korlátozás egy univerzális elvből ered. Lehet-e még azt mondani rájuk, hogy értékpluralisták? Pusztán szeretik a változatosságot, talán, vagy még nem képesek döntésre jutni minden esetben, vagy toleránsak, vagy közömbösek. Vagy instrumentalisták: sok társadalmi kísérlet egy nap (de ez a nap meglehetősen távoli) elvezet az egyedüli igazsághoz. Mindezek filozófiai nézőpontok abból a szempontból, hogy megkívánnak egy körön kívüli álláspontot. És ebből az álláspontból, azt gyanítom, a pluralizmus legjobb esetben is bizonytalan érték. De a legtöbb ember másképpen helyezkedik el. A saját közösségükön belül vannak, értékelik a saját véleményüket és konvencióikat. Csak a beleérzés és azonosulás aktusa révén jutnak el a pluralizmusig, felismerve, hogy másoknak hozzájuk hasonló érzéseik vannak. Hasonlóképpen, a filozófus eljuthat úgy a pluralizmushoz, hogy inkább minden közösség tagjának képzeli el magát, mint egynek sem. De ekkor elveszítheti a biztos öntudatát és egyedülállása biztos tudatát, ami filozófussá teszi, és a hozott ajándékai talán kevésbé értékesek, mint a polgárok.

Nem akarom alábecsülni az ajándékokat. De fontos itt arra utalni, hogy az univerzális igazság értéke bizonytalan egy partikuláris közösségből nézve, miképpen a pluralizmus értéke is, ha mindenféle közösségen kívülről szemlélik. Bizonytalan, amivel nem azt akarom mondani, hogy hamis vagy elhanyagolható: nem vonom kétségbe, hogy a partikuláris közösségek az univerzális igazságok felé törekedve és a filozófiai tanítás (partikuláris) tulajdonságainak az életmódjukba építésével javítják magukat. És a polgárok ezt megértik. De ebből a nézőpontból nem mindig nyilvánvaló, hogy mondjuk egy bizonyos eszményi politikai közösséget benépesítő absztrakt férfiak és asszonyok jogait itt és most ki kellene kényszeríteni. Valószínűleg kétféle aggodalmuk lesz minden ilyen kényszerrel kapcsolatban.

Először is, ez a kényszer együtt jár a saját hagyományaik, szokásaik és elvárásaik megsemmisítésével. Ezek természetesen könnyedén lehetnek filozófiai bírálat tárgyai;  ezeket nem „rendezett akarat szerint tervezte meg” egy alapító vagy egy bölcs; ezek történelmi egyezkedések, intrikák és harcok eredményei. De pontosan ez a lényeg. A közös tapasztalat termékei, amiket az emberek a filozófus ajándékánál többre értékelnek, mivel hozzájuk tartoznak, szemben a filozófus ajándékával – legalább annyira, amennyire esetleg többre értékelem valamely ismerős és sokat használt jószágomat és zavarban vagyok az új, tökéletesebb modellel.

A második gond szorosabban kapcsolódik a demokratikus elvhez. Nem pusztán a tapasztalataik ismerős terméket értékelik az emberek, de magát a tapasztalatot, azt a folyamatot amelynek során a terméket megalkották. És nehezen fogják megérteni, hogy absztrakt férfiak és asszonyok hipotetikus tapasztalatának miért kellene a saját tapasztalataiknál fontosabbnak lennie. Valójában a hősies filozófus igénye az kell legyen, hogy az első tapasztalatnak nem pusztán fontosabbnak kell lennie a másodiknál, hanem fel kell azt váltania. Ahol az univerzális igazságot intézményesítik, ott többé nincs helye az alkuknak, intrikáknak és harcoknak. Ezért úgy tűnik, mintha a közösség politikai életét folytonosan megszakítanák. A terület, ahol addig a polgárok szabadon mozogtak, némely fontos részén többé már egyáltalán nem mozoghatnak. Miért kellene ezt elfogadniuk?  Választhatják a politikát az igazság helyett, és ez a választás, ha megteszik, a pluralizmus választása. Bármely történeti közösség, amely tagjai alakították a saját intézményeiket és törvényeiket, szükségszerűen kialakít egy partikuláris és nem univerzális életmódot. A partikularitás csak kívülről küzdhető le, és csak a belső politikai folyamatok elnyomása révén.

De ez a második aggodalom, amelyik a kettő közül a fontosabb, valószínűleg eltúlzott. Ugyanis a filozófiai tanítás, miként maga a törvény, megkívánja az értelmezést a kényszerítése előtt. Az értelmezés szükségszerűen partikuláris jellegű és valós, nem pedig hipotetikus érveken alapul. Hacsak nem tesz szert a filozófus „teljes szuverenitásra”, a győzelme nem szakítja meg vagy törli el a politikai tevékenységet. Ha ez a győzelem olyan formát ölt, amit elképzelek, akkor a politikai tevékenység fókuszát pusztán áthelyezi a törvényhozásból a bírósági ítélkezésbe, a törvényalkotásból a bírósági pereskedés területére. Másrészt, ha ez győzelem egyáltalán, ennek bizonyos univerzalizáló tendenciái kell legyenek; legalábbis korlátoznia kell a szabadon mozgó politika pluralizáló hajlandóságát. A bírók minél inkább egy filozófiai tanítás „szigorú konstrukcionistái”, annál inkább hasonlónak látszanak az általuk uralt eltérő közösségek, és annál inkább korlátozzák a polgárok kollektív döntéseit. Így a túlzás rámutat a lényegre: a polgárok valamekkora mértékben elvesztik a saját életük feletti ellenőrzést. És ez esetben nincs indokuk, nincs demokratikus indokuk a bírók rendelkezéseinek betartására.

8,
Mindez természetesen elkerülhető, ha a bírák magukévá teszik az „ítélkezési korlátozást”, csak ritkán és szélsőséges esetekben előzetesen kizárva vagy utólag megsemmisítve törvényhozási döntéseket. De azt mondanám, hogy az ítélkezési korlátozás, miképpen az ítélkezési beavatkozás is, az erejét valamely mélyebb filozófiai nézetből meríti. Történetileg a korlátozás a szkepticizmushoz és relativizmushoz kapcsolódott. Természetesen igaz, hogy a filozófiai nézetek változhatnak, és a bíróknak gondosan el kell kerülniük, hogy a valami mulandó divatnak engedjenek. De hajlok azt hinni, hogy az ítélkezés korlátozása  összhangban áll a filozófusok legerősebb igazságigényeivel, amelyet az általuk felfedezett vagy megalkotott igazság nevében támasztanak. Ugyanis ezekkel az igényekkel egy bizonyos attitűd társul, amely az eszményi közösségből vagy abból a tökéletes gyűlésből ered, amely az igényeket megfogalmazta. Ez az attitűd a filozófiai korlátozás, ez egyszerűen az a tisztelet, amivel a kívülállók adóznak az állampolgárok maguk számára maguk hozta döntései iránt. A filozófus kivonult a közösségből. Pontosan azért, mivel az általa keresett tudás csak a partikuláris helyen kívül található meg, amin belül nem kap elsőbbséget.

Ugyanakkor, meg kell mondanom, hogy a filozófus kivonulása csak spekulatív, nem veszíti el egy, közönséges állampolgárként bírt jogát sem. A véleménye annyit ér, mint bármely más állampolgáré, mint bárki más, joga van a megvalósításuk érdekében érvelni, ármánykodni, harcolni és hasonlókat tenni. De amikor így tesz, akkor egy elfogult filozófus, azaz szofista, kritikus, publicista vagy értelmiségi, és el kell fogadnia az e társadalmi szerepekkel járó kockázatokat. Nem arra gondolok, hogy el kell fogadnia a halál kockázatát; a szereppel járó kockázat a közösségében való részvétel feltételeitől fog függeni, és a filozófus, mint bármely más állampolgár, a polgárháborúnál és politikai üldözésnél jobbat remél. Két különböző kockázatra gondolok.  Az első a vereség kockázata, ugyanis még ha a filozófus igényelheti is, hogy igaza van, nem igényelheti a helyesség valamiféle kiváltságát. Együtt kell élni a demokratikus politikai rendes kockázataival. A második kockázat a partikularizmus, ami talán a filozófia egy másfajta veresége. A részvétel mindig a távolságtartás, kritikus látásmód, objektivitás és hasonlók – nem teljes, de eléggé súlyos – elvesztésével jár. A szofistának, a kritikusnak, a publicistának vagy az értelmiséginek a polgártársai érdeklődését kell megcéloznia, megpróbálni válaszolni a kérdéseikre, beleszőve az érveiket a történeteik szövetébe.

Valójában polgártárssá kell válnia az eszmeközösségben, és ezután képtelen lesz elkerülni az állampolgársággal járó erkölcsi, sőt érzelmi részvételt. Lehet, hogy szigorúan ragaszkodni fog a természettörvény, az osztó igazságosság vagy az emberi jogok filozófiai igazságaihoz, de a politikai érvelése nagy valószínűséggel ezen igazságok silány verziójának fog látszani, amelyet egy adott nép szükségleteihez alkalmaztak: az eredeti állapot felől nézve provinciális; az ideális beszédhelyzet felől nézve ideologikus.

Talán mondhatjuk, hogy ha részt vesz, az eszmeközösség az otthonává válik, a filozófus úgy cselekszik, mint egy politikai költő: Shelly törvényhozója, és nem Rousseau-é. Bár még most is reméli, hogy az érvelése túllép a közössége határain, ő elsősorban „helyi”. És ezért késznek kell lennie arra, hogy elhagyja a távolságtartás, koherens tervezés és a teljes szuverenitás kiváltságait, és ezek helyett átható gondolatokat és égető szavakat keressen, hogy elérje és mozgósítsa a saját népét. És le kell mondania mindenféle közvetlen eszközről, amivel megalapíthatná az eszményi politikai közösséget. Ennek elfogadása a filozófiai korlátozás.

Az ítélkezési korlátozás (valamint az élcsapat és a bürokrácia korlátozása) következik.  A bíráknak olyan szorosan kell igazodniuk a demokratikus gyűlés döntéseihez, amennyire csak lehetséges, kikényszerítve először is azokat az alapvető politikai jogokat, amelyek a politikai gyűlés jellegét fenntartják, és megvédve a tagjait a diszkriminatív törvényalkotástól. Ezen túlmenően nem alkothatnak jogokat, hacsak nem hatalmazta fel erre őket egy demokratikus döntés. És az egyáltalán nem számít a bíró mint bíró számára, hogy valahol máshol a jogok jóval hosszabb listáját fogadták el vagy fogadhatják el. A valahol máshol nem számít.

Még egyszer, nem akarom tagadni, hogy jogokat máshol elfogadhatnak. Valójában a politika és erkölcs legáltalánosabb igazságait csak a filozófia világában lehet megerősíteni, és ez a világ ott kint van, túl minden egyes partikuláris közösségen. De a filozófiai megerősítés és a politikai felhatalmazás két teljesen különböző dolog. Két teljesen eltérő emberi tevékenységi szférához tartoznak. A felhatalmazás az önmagukat kormányzó polgárok műve. A megerősítés egyedül a filozófus okoskodásának a műve, aki vagy egyedül áll a világában, vagy a saját spekulációinak termékei népesítik azt be. A demokráciának nincsenek igényei a filozófia világában, és a filozófusoknak sincsenek különleges jogaik a politikai közösségben. A vélemények világában az igazság csak egy másik vélemény, és a filozófus csak egy másik véleményalkotó.

Michael Walzer értekezése elsőként itt megjelenő fordításának első része itt olvasható.

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!



A bejegyzés trackback címe:

http://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr854373825

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.04.13. 08:39:31

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2012.06.06. 12:54:48

ezt senki nem olvasta rajtam kívül? pedig érdekes.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

  • Hibás feed URL.

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc