Amikor tíz évvel ezelőtt a Terror Háza Múzeum megnyitotta kapuit, az alapítók és az alkotók arra vállalkoztak, hogy a lehető legmagasabb színvonalon és egyedülálló vizuális nyelven szólaltassák meg keserű félmúltunkat, amely sokáig azzal fenyegetett, hogy betemet bennünket. Az a tény, hogy a közép-európai nemzetek közül elsőként Magyarország készített múzeumot, emlékhelyet, mementót a diktatúrák áldozatainak, sokáig nem töltött el bennünket, magyarokat különösebb büszkeséggel, pedig igen: mi magyarok voltunk az elsők, akik képesek voltunk arra, hogy alig egy évtizeddel a diktatúra bukása után önvizsgálatba kezdjünk, és a magunk és a világ számára is értelmezhető intézményi keretben mutassuk be a huszadik századi totális diktatúrák emberellenes terrorrendszereit.
Schmidt Mária történész, főigazgató
Az elmúlt tíz esztendőben a Terror Háza Múzeum kiállítótermei közel négymillió látogatót fogadtak. Nagyon sokféle ember volt közöttük: olyanok, akik mindkét diktatúrát, a nyilast és a kommunistát is megélték; olyanok, akik a szocializmus kemény, majd puhuló, de diktatórikus lényegét soha el nem tagadó rendszerében élték le életük jelentős részét; és rengeteg fiatal is, akik már szabadságban születtek, és akiknek természetes alapélménye a szabadság, a nemzeti függetlenség és a demokrácia. Arcukon, tartozzanak bármely csoportba is, látszott a megilletődöttség, a szembesülés azzal, hogy a kollektív megkülönböztetésen és üldöztetésen alapuló eszmék jegyében micsoda bűntetteket követtek el emberek százezrei, milliói ellen. Azoknak az arcán, akik megélték vagy elszenvedték az elnyomást, a terrort, a megkönnyebbülés, az elégtétel keveredett az emlékek felkavarodásának sokkjával, a fiatalokat pedig megdöbbentette és elgondolkodtatta mindaz, amit szüleik, nagyszüleik múltjáról a kiállítótermeken áthaladva megtudtak.
A múltat zártuk be a múzeum falai közé, de mindenkinek személyes életével is számot kell vetnie a kiállításon végighaladva. Azt gondolom, hogy ez a szembenézésre, a múlt bevallására sarkallás tette múzeumunkat nemzeti emlékhellyé. Az itt látható tárgyak, szövegek, képek, honfitársaink sorsa arra kényszeríti a látogatót, hogy – miközben saját közössége bűnei és erényei sorjáznak előtte – megtalálja saját helyét a nemzeti közösségén belül. Milyen szereplője voltam én vagy közvetlen elődeim az elém táruló múltnak? Összevág-e személyes, illetve kisebb közösségemben magamba szívott tudásommal az, amit látok? Tehettem, tehettük volna-e másképp? És hordozhatnak-e a látottak üzeneteket az előttem álló évekre?
Időigényes folyamat eredményeként jön csak létre a nemzeti konszenzus a közelmúlt értelmezéséről. Múltunk értelmezése mindaddig napi politikai, esetenként magánéleti vitákat is generál. Mindez természetes. A Terror Háza Múzeum és az általa szervezett tudományos és ismeretterjesztő munka ennek a nemzeti konszenzusnak szeretne katalizátora lenni. Mi, a múzeum létrehozói és működtetői állandó és időszaki kiállításainkkal, rendezvényeinkkel, kiadványainkkal, valamint kutatómunkánkkal támpontokat és értelmezési keretet kívánunk adni közelmúltunk árnyaltabb megértéséhez. Ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, hol húzódik a határ a bűn és az ártatlanság között, kik voltak azok a hőseink, akikre joggal lehetünk büszkék, kik azok a tettesek, akiket méltán sújt nemzeti közösségünk megvetése. Mindez alapvetően fontos nemzeti identitásunk megerősítéséhez.
Sunt lacrimae rerum – a dolgoknak van könnyük, írta Vergilius. Az Andrássy út 60. a fájdalmat, a kínokat, a pusztítást rejtette magában. Az, hogy itt jött létre először a közelmúlt mindkét diktatúrájával szembenéző múzeum, és az ennyire „népszerűvé” vált, azt jelzi, hogy a magyar társadalomban van eltökéltség és bátorság arra, hogy szembenézzen történelmével, kényszerpályáival, meghatározottságaival, megalkuvásaival és bűneivel, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy van mire büszkének lennie, hiszen közelmúltunk sem volt híján a hősiességnek, emberségnek, szolidaritásnak, az ellenállásnak. És talán azt is segítette és segíti megértetni a múzeum, hogy az „evilági tökéletesség” ígérete éppúgy a diktatúrák öröksége, mint a szabadságjogok eltiprása.
Sokan vagyunk sokféle múlttal, akik a közösség történetében a „saját élet” jogán veszünk részt. Ennél erősebb jogalap nem létezik. Belőle sarjad a szabadság, amelyet a magyarok közössége nem kevés bátorsággal újra és újra kivívott. Az elmúlt tíz év csak megerősítette ama meggyőződésemet, hogy a Terror Háza Múzeum a magyar szabadság egyik legerősebb szimbóluma. Petőfi Sándor arra figyelmeztet bennünket, hogy „testvér a gyávaság a zsarnoksággal”. Legyünk tehát bátrak! Végre megtehetjük, hiszen szabadok vagyunk.
A Terror Háza 2002. február 24-én nyitotta meg kapuit.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
