Valójában panasz-és vádiratként kezdtem megfogalmazni üzenetemet, mégis kénytelen voltam annak címét és némiképp tartalmát is megváltoztatni. Így, az ünnepek közeledtével szeretnék őszinte köszönetet mondani a regnáló hatalomnak és a jobboldalnak általában: mielőtt teljesen elmerültem volna Sartre-ban újra, visszaadtátok létem értelmét.
Rettenetesen unatkoztam 2010 tavasza előtt. A legutolsó alkalom, amikor elememben érezhettem magam, 2006 volt, amikor a jobboldal által feltüzelt radikálisok szétverték a köztévé székházát. Utána csak a szokásos, business as usual mindennapi eseményeit néztem, nem volt mit mondanom, a tollam csütörtököt mondott egy-két szó után, nem hívtak szakérteni sehová. Magamba roskadtam. Feri és Gordon óvták a Köztársaságot és a Haladást, ráadásul Feri hetente megjelenő programjaival minden gondolatomat ellopta. Utána már az SZDSZ sem volt ott puszta valójával, hogy megvigasztaljon.
De jött a kétharmados fülkeforradalom, és minden megváltozott. A barbár jobboldal nyers hatalma pillanatokon belül eszméből élő valósággá vált. Ismét volt miről beszélni. Mikor tudtam én 2010 előtt utoljára aggódni a demokráciáért, mikor sirathattam el utoljára a jogállamot, mikor borzadhattam el utoljára a baloldaliak és liberálisok nemzetből való kirekesztésétől? Na igen, 1998 és 2002 között, de az olyan régen volt, hogy azóta megszépült Orbán Viktor fényképe, alkalomadtán még első kormányzásának időszakát is – legalább részben – sikeresnek nyilvánítottam. De most, hogy visszatértetek, eszembe jutott a koronaúsztatás, a gyűlölet szítása, a nemzetieskedés, és ennek új, modernizált verzióját láthatom. Alkotmányozás, médiatörvény, bankadó stb. Fellélegeztem. Van miért aggódni. Rájöttem, hogy az aggodalom a lételemem, ebből merítek erőt: aggódom, tehát vagyok. Nagy örömmel olvasom ismét a nyugati sajtót, szerzek tudomást az amerikai intésekről és félelmekről, tarthatok ismét az ország végleges balkanizálódásától. Ugyan, mi lenne velem nélkületek? A sima menetrend is elég lenne, de ti még tesztek nekem egy olyan szívességet is, hogy az idiótáitokat is előveszitek, megkönnyítve ezzel dolgomat.
Nézzétek csak meg, miféle virágzást indítottatok el, akaratotok ellenére: Józsi megint
könyvet írt, még Mari is
új erőre kapott. Mint a régi szép időkben. Árpi barátom is boldog, mert újra gyalázhatja teljes elánnal a kereszténységet és a magyarokat, ennek hiánya miatt már teljesen depressziós volt.
Amióta kormányoztok, kedves barátaim, megindult a tollam, előjöttek az anno kedvelt fordulatok, bő másfél év alatt több cikket és tanulmányt írtam, mint nyolc év alatt összesen, hetente többször hívnak az ATV-be. Mit is mondhatnék? Boldog vagyok. Rájöttem, hogy akkor érzem igazán jól magam itthon, ha minden nap teleírhatom azzal a Facebookot, hogy mi mindenem van már összecsomagolva.
Egy szó mint száz, hálás vagyok nektek. És nem tudom, mi lesz velem, ha újra itt hagytok. Aggódom, hogy nem lesz miért aggódnom.
Puszillak titeket,
Zoli.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
