Korrajz 2010 – Miért beszélnek az európaiak még mindig a háborúról?

Konzervatorium I 2011.12.05. 07:19

A XX. Századi Intézet évkönyvének alaphangját Schmidt Mária és Vlagyimir Bukovszkij nyitó tanulmányai adják meg. Felvetéseikre akár a manapság elég rosszul hangzó revizionista jelzőt is rányomhatnák a politikailag korrekt gondolat bajnokai, egyéb bélyeget azonban nehéz lenne erre a két írásra rásütni. Ettől függetlenül a szó szoros értelmében tényleg revizionista céllal jelent meg maga a könyv: egyszerűen, amíg újra nem gondolunk egyes évtizedeken át sulykolt dogmákat, addig nem leszünk, nem lehetünk rendben önmagunkkal – mi magyarok, és a közép-európai népek sem.

Máthé Áron írása

 A XX. Század Intézet évkönyvében eddig kiadatlan anyagokból készült válogatás jelent meg. A könyv külalakját tekintve örvendetes változásnak lehetünk szemtanúi a Korrajz-sorozat eddig megjelent köteteihez képest. Az intézet teljes borítót lefedő lógója helyett figyelemfelkeltő, „olvasóbarát” felületet láthat az érdeklődő, amely szerencsésen üt el az eddigi kissé „szürkekardigános” hangulatú fedőlapoktól. A könyv végén életrajzokat találhatunk, fotókkal együtt: ez hasznosan segíti a tájékozódást és az eligazodását a két tucat szerző tekintetében. A megjelent írások némileg eklektikusak: a bevezetést követő első két rész tudományos jellegű elemzésekből áll (a Vesztesnek lenni és a Minden Lengyelországban kezdődött című konferenciák anyagai), ezt követően viszont esszék, illetve beszédek szerkesztett változatait olvashatjuk (a Katyn – tömeggyilkosság, politika, erkölcs konferencián elhangzott értekezéseket, illetve az Andrzej Przewoznik emlékkiállítás megnyitóján mondott beszédeket). Elsőre talán furcsa, hogy miért csak egyetlen beszédhez csatoltak a szerkesztők fogalommagyarázatokat – azonban az adott szöveg (Kovács István: Andrzej Przewoznik, mint jelkép) és a lengyel múlt megértéséhez ezek mindenképpen hasznosan járulnak hozzá.

A könyv alaphangját Schmidt Mária és Vlagyimir Bukovszkij nyitó tanulmányai adják meg. Felvetéseikre akár a manapság elég rosszul hangzó revizionista jelzőt is rányomhatnák a politikailag korrekt gondolat bajnokai, egyéb bélyeget azonban nehéz lenne erre a két írásra rásütni. Ettől függetlenül a szó szoros értelmében tényleg revizionista céllal jelent meg maga a könyv: egyszerűen, amíg újra nem gondolunk egyes évtizedeken át sulykolt dogmákat, addig nem leszünk, nem lehetünk rendben önmagunkkal – mi magyarok, és a közép-európai népek sem. Ahogy Jan Rokita megjegyezte a kötetben megjelent előadásában: szükségünk van a „nyílt és becsületes párbeszédre” közös történelmünk és közös jövőnk miatt, hiszen „hatvan évvel a második világháború után a közép-európai győztesek és vesztesek között több a hasonlóság, mint a különbség.” Ez a történelmi tapasztalat jelenik meg az évkönyvben. Nem véletlenül került a katyn-i mészárlásról szóló rész címébe az „erkölcs” és a „ politika”: az értékek és az érdekek konfliktusa, a külső érdekeket fedező álságos értékek megjelenése közös tapasztalat a térség népeinek mindegyike számára. Mindenesetre Lengyelország példája véres és hősies tanúsága annak, hogy hosszú távon igenis kifizetődik, ha ragaszkodunk önmagunkhoz, hagyományainkhoz – értékeinkhez és érdekeinkhez.

Nehogy azt gondoljuk, hogy csak számunkra fájó a szépen hangzó szólamokkal fedezett cserbenhagyás. Lengyelország hasonlóan járt, habár eleinte nyugati szövetségeinek különböző ígéreteit bírta, amelyeket azután szép lassan elfelejtettek. Általában jellemző volt a korra, hogy miközben az angol-amerikai politikusok magas elvárásokat fogalmaztak meg, de semmit nem kínáltak cserébe – vagy mert nem tudtak, vagy főleg mert nem is akartak. A kiszolgáltatottságot, a kisállami lét súlyos terheit írja le az egyik tanulmány mottójaként szereplő Márai-idézet – csakhogy még sajnos ez sem fedi a valóságot teljesen. Magyarországot ugyanis nem harag nélkül, közömbösen taposták el, hanem dühösen és megvetésből; illetve nem szerződtették a különböző segédszerepekre, hanem kényszerítették.

Ennek a kényszernek a terhes szellemi öröksége az antifasiszta mítosz, amely miatt máig nem látunk tisztán saját háborús szerepünk kérdésében. Kevesen tudják, hogy a kötet utolsó részének tragikus „főhőse”, Andrzej Przewoznik éppen egy olyan Magyarországgal foglalkozó munka megírására készült korai halála előtt, amely jelentősen helyére tette volna az identitásunkat romboló tévképzeteket. Andrzej Przewoznikot említettem: az évkönyv ugyanis tisztelgés munkássága-, és a lengyel-magyar barátság hagyománya előtt is.

A kötet vége felé néhány gondolatot olvashatunk Przewozniktól. Kettőt szeretnék idézni ezek közül: „A nemzeti emlékezet nem szerezhető csak úgy be. Az nemzedékek közös műve; mindazoké, akik a megálmodott Lengyelországért folytatott harcban a legnagyobb árat fizették.” „A múlt emlékezete nem alapulhat csupán a hősök és mártírok tiszteleten, tetteik és szenvedéseik felidézésén, a sírok és ez emlékhelyek előtti tisztelgésen. … A fiatalok korszerű történelmi nevelését a jövőre vonatkozó tanulságok tudatosítása jelenti.”

Przewoznik halálával Magyarország kevés barátja közül az egyik legértékesebbet veszítette el. A lengyel-magyar barátság régmúltra visszanéző gyökereit az 1980-as évek gulyáskommunizmusának fogyasztói identitása és a suttogó propaganda némileg aláásta a mi oldalunkról, miközben a másik oldalról a jelenlegi lengyel gazdasági érdekek borítanak valamelyest árnyékot erre, figyelmen kívül hagyva a közép-európai sorsot, amelyet újra a német és az orosz kolosszus közé ékelődés jellemez az új évezred elején is. Ismétlődő minta, amely bizonyítja: a történelem – Isten, vagy ha úgy tetszik: a Sors – makacs és kíméletlen tanítómester tud lenni. Przewoznik ezek felismerése miatt dolgozott a lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács nevű régi állami intézmény igazgatójaként többek között a magyar-lengyel barátság megújításáért. Törekvéseihez partnerekre talált Magyarországon is, a megkezdett munkát azonban folytatni kell.

De végül is miért beszélnek az európaiak még mindig a háborúról? Anne Applebaum írása, amelynek a címéből az egész évkönyv címe lett, azt a választ adja, hogy politikai okokból beszélnek erről az európai vezetők. Ezt a választ továbbgondolva a kötet írásainak alapján, azért is beszélnek erről Európában még mindig, mert lezáratlan kérdéseket hagyott maga után a háború. A lezáratlan kérdések pedig zavaros identitásokat teremtettek, és nem igazán segítik elő az európai összefogást. Talán éppen ezért próbálkoznak a mai uniós politikusok és bürokraták egy ezen alapuló, de még zavarosabb identitás kiépítésével? Ennek a kulcsszavai a multikulturalizmus, illetve a xenofóbia és a rasszizmus elleni harc – ismerős ez, a háborús Nagy Szövetség antifasiszta mítoszából, annak leszármazottjának tekinthetjük. A ’45 utáni európai rendezés ugyanúgy rendetlenséget hagyott maga után, mint az 1918 utáni, s ezt az említett mítosz és leszármazottai csak ideig-óráig tudták és tudják elfedni. Erre a legjobb példa az Applebaum által is említett orosz történelemszemlélet és a hatalmi törekvések: így válhat az úgynevezett „antifasiszta” ideológia Európát, főként pedig Közép-Európát fenyegető erővé.

Végül még egy kérdést fel kell tennünk az évkönyv címéhez kapcsolódva. Korrajz: igen, korrajz, de melyik kornak a rajza? A második világháborúé, vagy a 2010-es évé? Talán egyszerre mindkettőé: a könyv önmaga bizonyíték arra nézve, hogy a történelem, illetve a múlt eseményeiről, az egyes embercsoportok által közösen megélt időkről alkotott kép, tehát az emberi emlékezet milyen fontos alkotóeleme identitásunknak. Sőt, a hosszú távú emlékezet az emberiség egyik legfontosabb jellemvonása. Akik a diktatúra évtizedei alatt meg akartak fosztani a történelemtől, a történelmünktől, azok emberi mivoltunk egy nagy darabját akarták kihasítani. Múlt nélkül az ember csak sodródik, nincsenek viszonyítási pontjai – csakhogy a múltat nem lehet végképp eltörölni. A hazug, elmismásolt történelem erőltetése viszont ehhez hasonló: olyan viszonyítási pontok jelennek meg, amelyek művi alkotások, és amelyek mások érdekeit szolgáló irányba terelnek, miközben diszharmóniát is teremtenek, kívül és belül egyaránt.
Erről szól a könyv.

(Az évkönyv bemutatója 2011. december 7-én, 16 órakor lesz a Terror Háza Múzeumban.)
 

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!

 


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr723437490

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása