.jpg)
Először azt gondoltam, a norvégiai merénylet hosszú időre lehetetlenné tette a normális párbeszédet a bevándorlás kérdéséről. Rögtön elkezdődött a merénylet kapcsán a csúsztatás, a szélsőjobb összemosása mindennel, ami nem „progresszív baloldali”. De most úgy látszik, a vita inkább kiújult, semmint ellehetetlenült. Persze ettől kezdve sokkal könnyebb a jelenlegi bevándorláspolitikát és az európai öntudatvesztést kritizáló hangokat szélsőségesnek minősíteni. Mi a probléma az európai bevándorláspolitikával és még inkább magával a nyugattal, ahova tartozunk, amit szeretünk és ahonnan nem akarunk katapultálni?
Niedermüller Péter különös, gerőernői logikával azt írta a Galamuson: „A szélsőjobboldali, bevándorlás-, és iszlámellenes, a balliberalizmussal és a kulturális sokféleséggel szembeforduló társadalomszemlélet, ideológia, politika ma már egyértelműen fenyegeti az európai demokráciákat – sokkal inkább, mint az iszlám terrorizmus. Ma az európai társadalmak jelentős részében megfigyelhető egy latens, de mindinkább felszínre törő, egyre határozottabban megfogalmazódó, zavaros, különböző elemekből összetevődő világnézet, amely radikálisan fordul szembe a modern társadalom, a liberális demokrácia alapelveivel, a progresszív baloldalisággal, a bevándorlással, a multikulturális társadalommal, a kulturális sokféleséggel, a globalizációval, a kapitalizmussal, és egyáltalán mindennel, amit idegennek tart vagy nevez. Amit pedig helyette kínál, az a be- és elzárkózás, a kulturális egyneműség és fundamentalizmus, a nacionalizmus, mindenféle „idegenség” gyökeres elutasítása, merev és embertelen rendpártiság, egyfajta kulturális, ideológiai diktatúra, amelynek legfőbb kötőanyaga, mozgató ereje az irracionális gyűlölködés és az emberi méltóságot, életet semmibe vevő, „mások” ellen irányuló gyűlölet.”
Valószínűleg ilyen is van, egy-két kicsi, militáns csoport jóvoltából. Ugyanakkor a szerzőnél sokminden egybecsúszik, és minden szükségszerű lesz, ami nem az. Való igaz, hogy a magyar radikális jobboldal, sőt a mérsékelt jobboldal egy része is hadilábon áll a kapitalizmussal (vagy azzal, amit annak tart). Azonban a norvég merénylet kapcsán kapitalizmusellenes szélsőjobbot emlegetni nem túl nyerő, tekintve, hogy az európai radikális jobboldali pártok jelentős része, köztük pedig a norvég Haladás Párt még ma is kisebb államot, kevesebb adót szeretne (azaz olyasmit, amit mostanában felénk „neoliberalizmusnak” hívnak; ajánlott olvasmány: Nemzet és radikalizmus. Egy új pártcsalád felemelkedése). Ráadásul számos esetben a felvilágosult, szekuláris liberális demokráciák támogatói, és azok érdekében lépnek fel a bevándorlás ellen (például Geert Wilders holland Szabadságpártja vagy az osztrák radikáljobb két pártja). Vagy ott van a hírszerzős-HVG-s Seres László, akit úgyszintén nehéz volna szélsőjobboldalinak titulálni, mégis aggódik az iszlamisták miatt. Emellett az európai baloldal nem éppen a kapitalizmus iránt van elkötelezve, ilyen szempontból a magyar baloldal le van maradva (kivéve egy kis részét), és ebből a szempontból fura az új munka törvénykönyvének és más „neokon-neolib” intézkedéseknek a kritikája.
A legfurább állítás azonban (ha jól értem) az az, hogy a modern társadalom és a liberális demokráciák alapelve lenne a progresszív baloldaliság, amit ha nem vallunk magunkénak, szélsőjobbosok vagyunk. Érdekes. Azt sem értem, a multikulturalizmus elvetése, a bevándorlással kapcsolatos aggodalmaknak való hangot adás miért is lenne az idegenség gyökeres elutasítása, fundamentalizmus, nacionalizmus, kulturális egyneműség. Európa ugyanis multikulti és bevándorlás nélkül is igencsak sokszínű és pluralista.
Ahogy Maróth Miklós, az MTA alelnöke, az iszlám tudósa mondta egy interjúban: „Nem hiszek a közösen elfogadott fedőkultúra nélküli multikulturalizmusban. Amennyiben nincs egy olyan kultúra, amelyik átfogja a különböző kultúrákat, szétesést tapasztalunk. Az autentikus multikulturalizmus szerintem az Osztrák-Magyar Monarchia volt, ahol a nemzeti kultúrák felett volt egy közös kultúra, amelyik biztosította az átjárás lehetőségét közöttük. A közös kulturális nyelvhez közös értékrend is kell. Az nem teremt szolidaritást, ha el kell fogadnom, hogy a másik kultúrája az, hogy lop, én meg nem.”
Innentől fogva három kérdés van: a bevándorlásé, a multikultié és az európai öntudaté. Kezdjük az elsővel. Nyilván létezik vulgáris bevándorlásellenesség, amely utálja a bevándorlókat, esetleg alacsonyabb rendűeknek is tartja őket. Ami miatt azonban sokan aggódva tekintünk a bevándorlásra, az nem ez. Minden embernek azonos a méltósága, egyik sem alacsonyabb rendű a másiknál, tartja az Európát évszázadokon át megtartó kereszténység. Innen a tolerancia, az elfogadás eszménye, amelyet azonban kissé kiforgattak és abszolutizáltak később, például a mai toleranciadiktatúra szószólói.
Mi a baj a bevándorláspolitikával?
A bevándorlással az itt élőkhöz való alkalmazkodás hiánya a probléma. Ez persze közhely, sokan sokszor leírták, de úgy látszik, érdemes még egyszer leszögezni. A bevándorlás szigorításának követelése (sőt jobb helyeken szigorítása) nem azt jelenti, hogy ezentúl senki nem jöhet be ide, Európa határainál pedig új vasfüggöny húzódik (ráadásul Európa és az európai civilizáció határa nem a schengeni övezet vagy az EU határa). Nem betiltani, megtiltani, hanem szigorítani kellene a bevándorlást. Mindenekelőtt részint úgy, ahogy Magyarországon is van: annyi új embert látunk szívesen, amennyi üres, betöltetlen munkahely volt az előző évben. Másrészt fontos, hogy az illegális bevándorlók és azok, akik visszaéltek helyzetükkel, azokat ki lehessen tenni az adott országból, esetleg az EU-ból. Befogadtunk, vendég voltál, visszaéltél a helyzettel, mehetsz haza, például ha visszaeső bűnelkövető vagy.
Megszoksz vagy megszöksz, elfogadod az európai kultúra alapértékeit, vagy hazamész, esetleg ne is gyere ide. Ha ez bevándorlásellenesség, akkor Rotterdam muszlim polgármestere is bevándorlásellenes, hiszen felszólította az újonnan jövőket: ha Hollandiába mennek, el kell fogadniuk a holland alapértékeket, be kell illeszkedniük, vagy ne is jöjjenek. Tudom, sok bevándorló alkalmazkodott és keményen dolgozik. Köszönjük nekik, hogy megküzdöttek a sok nehézséggel, örömmel látjuk őket. Nem is róluk van szó.
Az asszimilációra való felszólítás-e ez? Nem tudom, hogy az alkalmazkodás és a vendéglátó tisztelete mennyire asszimiláció, nyilván nem túl tág a mezsgye a kettő között. De aki idejön, tudja, hova jön, és bár nyilván éri kultúrsokk (hiszen Európán belül is ismert jelenség ez, milyen lehet hát civilizációk közti különbségek miatt sokkot kapni), azért alapvetően tisztában van vele, mire számíthat. Ha vendégségbe megyek vagy elköltözöm valahova, nekem tesznek szívességet a befogadásommal, és nekem kell alkalmazkodnom a helyiekhez, nem nekik hozzám. Azt hiszem, ez elég alapvető udvariassági szabály.
Hogy is fogalmazott Maróth Miklós? „Ha én elmegyek egy muszlim országba, elvárják, hogy hasonuljak, ha ramadán van, ne egyek nappal az utcán. Iránban a külföldi nőknek is föl kell ölteniük a csadort. És természetesen az udvariasság is így diktálja. Ha nem tartom ezt meg, és udvariatlan vagyok, nyíltan megtámadnak az utcán. Európában nem szólunk bele, hogy ki hogyan viselkedik, azaz nincs szimmetria. Rómában lehet mecsetet építeni, Mekkában nem lehet katolikus templomot. Kölcsönösségi alapon nem mentek volna bele a muszlimok a római mecset felépítésébe. A muzulmánok idehozzák a Közel-Keletet, ami elől egyébként menekülnek, mi pedig ezt tutyi-mutyi módon tűrjük.”
Szép dolog, hogy befogadóak vagyunk, de kérdés, a saját fennmaradásunk (és a későbbi korok ide menekülői, bevándorlói) érdekében van-e ennek határa. Meg kéne követelni ugyanis egyfajta alapvető lojalitást, amit persze a progresszív baloldal és a multikulti ki nem állhat.
Felhozhatjuk érvként, hogy attól még, hogy ott szép gondolatokat megfogalmazva különbséget teszünk idegengyűlölet és bevándorlás-szigorítás közt, ez kaput nyit a vulgáris idegenellenesség felé. Hát, nem nyit, az mindig is volt ugyanis. Az ember tökéletlen lény, és szép dolog küzdeni ellene, de az idegenekre mindig furán fog tekinteni először. Sosem fogjuk tudni kiküszöbölni sokak bizonyos fokú ellenérzését a frissen érkezettek iránt. De hát honnan is lenne meg a bizalmuk bennük? A bizalmat meg kell szolgálni, mint Rotterdam polgármestere. Ha elmegyek valahova, és furán néznek rám, nem kezdem el szidni a bámulókat.
A katolikus, azon belül is a jezsuita misszió tisztában volt vele, hogy mekkora hatással van a helyiekre, ha megtiszteljük őket azzal, hogy átvesszük tőlük, amit át lehet. A 16. században élt Matteo Ricci jezsuita, Kína egyik első, nagy misszionáriusa megtanult kínaiul, kínai ruhákban járt, és messzemenően tisztelte a kínai kultúrát. Ennek nyomán született meg az egyházban az inkulturáció fogalma, ami azt jelenti, hogy mindent adoptálni lehet, sőt ajánlatos is egy adott kultúrából, ami összeegyeztethető a hittel. Az inkulturáció azóta hol jobban, hol rosszabbul, de alkalmazott alapelv a katolicizmusban.
A szélsőjobboldalisággal aligha vádolható Roger Scruton írja A nyugat és a többi: globalizáció és terrorveszély című tanulmányában, hogy a lojalitás, a hazaszeretet nem vásárolható meg szerződéssel. Továbbá:
„Miként Hobbes, Rousseau és Kant, Rawls is olyan elvekre hagyatkozik, amelyeket egyetemes érvényűeknek és ezért minden, bármilyen múltú vagy állapotú ember által elfogadhatónak hisz. Csakhogy az emberi társadalmak nem <minden ember>-ből állnak, hanem természetüknél fogva eleve kirekesztők, előjogokat és kedvezményeket állapítanak meg, amelyeket csupán a bent levőknek adnak meg, és amelyekben nem részesíthetnek minden újonnan jövőt a társadalom összhangját megalapozó bizalom föláldozása nélkül.”
Miért nem működik a multikulturalizmus?
Egyik ismerősöm egy észak-olasz városban volt Erasmus-diák. Török szobatársat kapott, akivel sok érdekfeszítő vitája volt. Össze is barátkoztak, ám amikor egyszer az alkoholizálásra terelődött a szó, a török nagy hangon kezdte szidni azokat, akik időnként többet isznak a kelleténél. Ismerősöm azzal válaszolt: megérti az ellenérzéseit, de képzelje magát bele az ő helyzetükbe. Mi lenne, ha vele történne meg, hogy egyszer sokat iszik, becsiccsent? Akkora tragédia volna? Ezen a ponton a török agya felmondta a szolgálatot, kiborult, és vége lett a két szobatárs közti, alakulóban lévő bizalomnak. A saját szempontjait a végtelenségig tudta sorolni, de hogy beleképzelje magát más helyébe, az nem ment neki. Részemről azt tapasztaltam, amikor Krakkóban töltöttem erasmusos félévemet, hogy az egyébiránt aranyos, jó fej törökök kiteszik a szobába az Isztambul-posztert, mindig együtt járkálnak mindenhova, csak török kaját esznek, és egyáltalán, nem igazán igyekeznek megismerkedni a hellyel, ahova jöttek. Tisztelet persze a kivételnek. Más ismerőseim is ezekhez hasonló tapasztalatot gyűjtöttek Európa-szerte a törökökről. Ettől még persze nagyon jól ki lehet velük jönni, de mégis, nagy tömegben hogyan illeszkednek be ilyen hozzáállással, ha nem csak egy féléves ösztöndíjjal jönnek ide?
Forduljunk megint Maróth Miklóshoz: „Az az európai kultúra sajátossága, hogy mindig túlnézett a saját határán. Önmaga kulturális középpontja mindig saját határán túl volt. A rómaiak a görögökre tekintettek, a barbár királyságok Rómára. Az európai kultúra hajlamos arra, hogy saját határán túlra tekintve tanuljon. Amikor valamilyen konfliktus van az iszlám világával, egyetemeinken mindig hirtelen népszerűvé válnak az arab stúdiumok. Van-e latin szak az araboknál? Nincs.”
Ez félig-meddig ugyanaz a probléma, hogy a szólásszabadság és a demokrácia megtűri-e a szólásszabadság és a demokrácia nevében a szólásszabadság- és demokráciaellenes kezdeményezéseket. A liberálisok ilyenkor elég gyorsan úgy reagálnak, hogy nem szabadna megtűrni. Kérdés, akkor miért vannak ezzel homlokegyenest ellenkező állásponton a bevándorlással kapcsolatban.
Had hozzak egy másik példát. Ha egy kertvárosi negyedbe lerombolnak egy régi villát és építenek a helyébe egy soklakásos társasházat, mondván, hogy „lakjon olcsón kertvárosban”, vajon elfogadhatóak-e a helyiek ellenérzései? Először is, a szomszédos családi házaknak csökken az értékük, romlik a kilátás. Másrészt zajosabb lesz a környék. A kérdés pedig a távolabb lakókban is felmerülhet: oké-oké, egy társasház nem a világ, de ha teleépítik ilyenekkel a negyedet, akkor idővel az egyszerűen megszűnik létezni. És akkor megszűnik a kertváros is, ami miatt olcsó lakást vettek itt a társasház(ak) lakói.
2007-ben 53 millió muszlim lakott Európában, de ebbe a muszlim többségű országok is beleértendőek (Bosznia-Hercegovina, Albánia, stb.). Az Európai Unión belül 16 millió muzulmán élt, ami 3,2 százalék. Túlnyomó többségük bevándorló. Persze a bevándorlók sem csak muszlimok. Összesen van körülbelül 50 millió bevándorló Európában (a kontinensen, nem csak az EU-ban), ami a 820 milliós lakosságnak valamivel több mint 4 százaléka. Arányában nem sok a kontinensre vetítve. Számában már annál több. Mivel azonban köztük mindenféle ember megtalálható, nem mondható, hogy két kultúra ütközik. A probléma nem is elsősorban az, hogy a bevándorlóknak, köztük is a muzulmánoknak sokkal több gyermekük van, és 2020-ra állítólag megkétszerezik létszámukat. Egyrészt vannak kutatások, amelyek szerint úgyis be fognak olvadni pár nemzedék alatt, legalábbis „nyugatosodni” fognak, másrészt ez az európaiak problémája, ők nem szülnek gyermeket. Amíg néhány bevándorló jött, amivel az 1951-es menekültügyi ENSZ-egyezmény számol, nem volt baj, őket gond nélkül fel tudta szívni Európa, akár úgy is, hogy nem asszimilálódtak (habár ezt nehezebb, ha egyedül megyek valahova, mint ha csoportosan).
A probléma inkább az, hogy ha megnézzük, hol milyen arányban vannak bevándorlók, elég szélsőséges értékeket kapunk. A bevándorlást pedig ott érzik meg igazán, ahol az újonnan jöttek letelepednek, például a nagyvárosokban, Londonban, Párizsban, vagy épp Olaszországban és Spanyolországban – utóbbiba hatmillió bevándorló érkezik évente. Szép dolog a befogadás, de ekkora tempóban egy fogyó Európa nem képes felszívni a bevándorlókat, és a szociális rendszerek sem bírják a terhelést. Miért is kellene ennyi embernek azonnal szociális ellátást biztosítani, és létminimumot adni neki akkor is, ha nem dolgozik?
Vajon az elfogadás és tolerancia azt jelenti-e, hogy megengedjük, hogy a muzulmánok a saría szerint ítélkezzenek maguk felett, hogy Brüsszelben olyan bevándorló-negyed alakuljon ki, amiben nem lehet kitenni a Bibliát a könyvespolc kirakatába, és hogy – mint azt a Heti Válasz legújabb száma írja – miután Oslóban tíz év alatt 40 százalékkal, 111-re emelkedett a nemi erőszakkal végződő támadások száma, amiből 72-t muzulmánok követtek el, azt a magyarázatot adjuk, hogy a norvég nők túl kihívóan öltözködnek? Abszurd. Elképzelem, hogy egy európai nemi erőszakot követ el Afrika közepén, és utána a nők ledér öltözetére hivatkozik. Cinikusnak találnánk, nemde? Felebaráti szeretetünk nem arról szólna, hogy azonnal megbocsátunk szegény európainak. A felebaráti szeretet nem azt jelenti, hogy minden elviselünk és eltűrünk.
A multikulti ajnározása azért is abszurd, hívja fel a figyelmet Roger Scruton, mert „akik ezt a multikultúrális megközelítésmódot alkalmazzák, általában nem győzik ostorozni a nyugati kultúrát.”
Ez alatt a nyugati kultúra alapjait értve. Nagy a felháborodás Orbán Viktor tusványosi beszéde miatt, mi is aggódunk a keleti szélre beállított vitorlák miatt. Azok azonban, akik rendszerint a európaiságot és nyugatiasságot hangsúlyozzák írásaikban, kritikáikban, és európaiatlansággal vádolják Orbánékat, a Niedermüller Péterhez hasonlóan nyugat és Európa alatt a progresszív baloldaliságot, toleranciadiktatúrát, multikulturalizmust értenek. Véleménymonopóliumot valósítanának meg az Európai Unióban a sokszínűség jegyében, a gyűlöletbeszédre vonatkozó törvényekkel, a nemzeti büszkeséget, öntudatot rasszizmusként értékelik, minden patriotizmusban potenciális sovinizmust és felsőbbrendűségtudatot vélnek felfedezni, mintha a nemzeti öntudat eleve mások lenézését és a magunk felsőbbrendűségét jelentené. Érdekes, hogy a regionális és helyi identitások kapcsán már nem nagyon hangoztatnak ilyen aggodalmakat.
Európa sokszínűségét pedig éppen a nemzeti, regionális, helyi identitások, kultúrák sokfélesége adja, a liberális, politikailag korrekt uniformizálás pedig megszünteti. A sokféleség viszont konfliktusokkal, értetlenkedésekkel jár, lásd Belgium küszöbön álló szétesése. Lásd közép-európai konfliktusok. Ír-brit, spanyol-katalán-baszk összezörrenések. Törekedni kell persze minél jobban megoldani ezeket a konfliktusokat, de a törvényileg hozott, politikailag korrekt tiltásokkal ez nem fog menni. (Érdekes, hogy a liberálisok, akik mindig a bűnözők családi hátterét nézik és a büntetések nem túl hatékony voltáról elmélkednek, a nevelésre, tanulásra, megértésre helyezve a hangsúlyt, más esetekben simán törvényileg tiltanak és kényszerítenek mindenkit politikai korrektségre.)
Egység a sokféleségben, szól az EU szlogenje, amiből épp az egység hiányzik a felvilágosult-liberális megközelítés miatt. Az egységért azonban ahhoz a nyugathoz kell visszanyúlni, amit nem megvédeni, hanem ostorozni szokás a baloldalon. Az iszlám ugyanis olyasmit ad a bevándorló muzulmánoknak, amit nekünk a kereszténység ad(hatna). Megint Scrutont idézném, aki egyébiránt angol(szász), thatcherista, kapitalizmuspárti (azaz: „neoliberális”, ezzel együtt nem kedveli az IMF-et és a WTO szabadkereskedelmi egyezményét), a Konzervatív Párt egykori képviselője, aki kritizálja bevándorlást, mégis ilyeneket ír:
Az iszlám „olyan erkölcsi rendszert képez, amely tisztázza azokat a kérdéseket, amelyek nélkül az emberek nem élhetnek egymás mellett békességben. Védi a családot, mint a hűség és bizalom legfőbb tárgyát, világosság teszi és szabályozza a nemi magatartást, szentesíti a barátságból és rokonságból adódó kötelezettségeket, és meghatározza az üzleti tevékenységeknek mind a fölmentésre, mind a felelősségre vonásra alkalmazandó szabályait.” Ez, annak ellenére, hogy veszélyezteti „a nyugatiak által adottnak vett és a muzulmán bevándorlókfelnövekvő nemzedékei által kihasznált szabadságokat”, egy „páratlan előnnyel” rendelkezik a modern világgal szemben: világos. „A nyugati élvhajhászással és anómiával szembesülő bevándorlók következésképpen belekapaszkodnak vallásukba, hisz azt szükségképpen magasabb rendűnek látják a kölüröttük lévő erkölcsi zűrzavarnál”. „A nyugati társadalmak egyik legsúlyosabb problémája ma az, hogy nem képesek a bevándorlóközösségeket olyan életformába bevezetni, amely a kirekesztő és a támadó szellemet, a vallási különállás nyilvános fitogtatását mint a társadalmi tagság megtapasztalásának veszélyeztetését észleli.”
A fogyasztói társadalmat kritizáló Scruton kimutatja, hogy a világi jog és a kereszténység nincs egymással ellentétben, mivel a nyugati világi, területi joghatóságok jogát maximum szűkíti a kereszténység vallási parancsa (ráadásul nyugaton a keresztény társadalom hozott létre területi joghatóságot), és hogy a nemzeti-állampolgári hűség nincs ellentétben a keresztény vallási hűséggel (mivel tulajdonképp abból is ered). A saría azonban nem ismer el semmilyen más jogot a vallásin kívül. Nyugaton a vallás és egyház szétválasztása nem azt jelenti, hogy a vallást teljes mértékben ki kell zárni az államügyekből. „Éppen ellenkezőleg: az állam és egyház szétválasztásának liberális hitéből az következik, hogy a vallás mindazon intézményekben virágozhat, ahol ezt a polgárok megkívánják. Ilyenformán például szabad iskolában imádkozni, a világi kormányzat elvének legkisebb sérelme nélkül.”
Viszont „akik hangot adnak a multikultúrális társadalommal szembeni kétségeiknek, nem rasszisták, aminek bélyegét ellenfeleik azonnal rájuk sütik. Csupán megpróbálják emlékeztetni az embereket, hogy mi, nyugatiak, sajátos politikai kultúrában élünk, amelyben a közös hűség a nemzetállamra irányul, és amelyben a jog világi fölfogása uralkodik (szemben a saríával – SzG). (…) Az olyan emberek tehát, akik minden jogot, minden társadalmi azonosságot és mindenfajta hűséget vallási forrásból eredeztetnek (a saríából), valójában nem vehetnek részt ilyen kultúrákban, s nem ismerik el sem az állam iránti kötelezettségeiket, sem az azt megalapozó hazaszeretet.”
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
