„Ez a legény úgy nyomja!
Feltesszük a jutyubra!”
Él-e még a táncház? – szokta volt kérdezni állítólag Roger Scruton Budapesten jártában, és ha igenlő választ kap, megnyugszik, hogy áll még a világ. A hétvégén volt a harmincadik táncház-találkozó, és az 1951-ben alapított Magyar Állami Népi Együttes is jubileumát ünnepli.
A magyar néptáncok nem éppen gender-kompatibilisek, határozottan jelenítik meg a klasszikus férfi-női szerepeket. Nem éppen úgy, hogy az asszonynak kell mindent csinálnia, hiszen ugyan számos táncban ide-oda forgatják a nőket, és a férfi csak párat lépked, máskor viszont éppen a nőknek nincs sok dolga. Viszont a férfi irányít, szó szerint körülötte zajlik az élet, például szinte maga körül forgatja a nőt, mintha egyik lába le lenne szögezve. Máskor meg teszi magát, bemutatja, mit tud, csapásol, és eközben a nőre támaszkodik. Nagyfokú egymásra figyelés szükségeltetik, hogy a két, egymást kiegészítő szerepből szép és élvezetes tánc alakuljon ki. A magyar táncokból férfiasságot és nőiességet lehet tanulni.
Az első, még csak a szűk szakmai elitnek szóló táncház a Liszt Ferenc téri könyvklubban nyílt 1972. május 6-án, széki mintára (a táncház kifejezés is Székről származik, más tájakon máshogy hívták az „intézményt”). Ezt aztán a nagy sikerre való tekintettel június 10-én és merész módon október 23-án, az 1956-os forradalom kitörésének évfordulóján is megismételték a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas táncegyüttes részvételével.
Az első, mindenki számára nyitott táncház, Sebő Ferencék kétheti klubja a Kassák Klubban nyílt meg 1973. november 13-án. Ez hamar olyannyira népszerű lett, hogy estjeit egy idő után már a III/III-as ügynökök is látogatták. Hiába, jelentősebb konspirációt nem tudtak leleplezni, viszont nacionalista propagandaként értékelték az előadásokkal, a paraszti kultúráról szóló ismeretek átadásával bővített táncházasdit. A pártállamnak vége lett, a táncházmozgalom azonban - ha kisebb hullámvölgyek érték is - még mindig él. (Kicsit bővebben, az egész magyar könnyűzene-történet kontextusába ágyazva a folkról, táncházmozgalomról lásd: Sebők János-Jávorszky Béla Szilárd: A magyarock története 1-2.)
Nem is akármennyire, hiszen nemrég ünnepelte három éves fennállását a félig-meddig kényszerből született Gödör-táncház (Miért nem emigrálnak a magyarok?), ami sokáig többnyire kéthetente jelentkezett, azonban a három éves ünnepi táncház előtt éppen jó ideig zárva volt. A Gödörben azután nyílt táncház, hogy az Almássy téri szabadidőközpontot eladták szállodának, így az ott otthonra találó programsorozatoknak, köztük a táncház-mozgalom zászlóshajós estjeinek is távoznia kellett. Ehelyett szervezték meg a Gödör táncházát, ami kicsit kirakat-jelleget öltött. Ennek vannak hátrányai, például hogy nem igazán meghitt a hangulat, sokszor tömeg van, ezért aztán sok bennfentes táncházas fanyalog is a Gödör említésekor. Táncolni azonban minden további nélkül lehet ott is, ráadásul a Gödör helyzetéből adódóan a táncház így közszemlére tétetett, tavasztól őszig rengeteg külföldit lehet látni, amint ledöbbenve fotózza és bámulja fél óra hosszat az épp mezőségit, kalotaszegit vagy vajdaszentiványit táncoló párokat. Szóval a Gödörtől a táncházmozgalom kicsit jobban bekerült a köztudatba. (Tudom, tudom, nem szeretjük a mozgalom szót, de ezen esetben tekintsünk el e felszínes fogalmi egyezéstől. Különbenis, a táncház-mozgalom részének lenni nem feltétlenül jelent mozgalmárkodást.)
A kommunista rezsim a munkás-paraszt összefogás jegyében és kirakataként karolta fel a hagyományőrző egyesületeket, amiket azonban szigorú keretek között igyekezett tartani, a néptáncot imigyen egyre inkább a maga múzeumába, a színpadra száműzve. Ebbe a levesbe köptek bele az első táncházak megszervezői. Az előzmények a hatvanas évek folkreneszánszához kötődnek, Martin Györgyék táncgyűjtéseihez, Tímár Sándorhoz és a népzene felé forduló fiatalokhoz (Sebő, Muzsikás, Vujicsics, stb), az újult erőre kapó népdalgyűjtésekhez, hogy a teljesség nélkül felvillantsunk pár fontos momentumot. Ehhez csatlakozott a folkzenei robbanás: a Kolinda például már akkor világzenét játszott, amikor még ez a fogalom nem is létezett, ahogy azt többen megjegyezték már, de ez a megállapítás nem csak a Kolindára igaz, hanem mindenki másra is, aki alaposabban bele mert buherálni a „csak tiszta forrásból” származó muzsikába.
Ettől kezdve a színpadi kompozíciókban utazó táncegyüttesek és a táncházmozgalom kölcsönösen termékenyíti meg egymást. Lehet mondani, hogy a színpadi kompozíció steriles, múzeumi vitrines, amiben van némi igazság, de mégis igaztalan vád, hiszen a tánckompozícióknak, mint szerzői műveknek, miért is ne lehetne létjogosultsága? Ha Petőfiék meríthettek a népköltészetből, a táncosok is meríthetnek a néptáncból, vagy komponálhatják meg azt. És ezzel a problematikával rögtön az örök „szakmai” kérdések sűrűjében találjuk magunkat, amelyekre sokan választ adtak a maguk módján, és amelyek örök témák a maguk köreiben.
Jól ismert néprajzi-kultúrtörténeti közhely, hogy a népi kultúra sokat merített a magaskultúrából. Aztán az is kiderült, hogy ez fordítva is igaz. Utóbbi kiegészítés a táncházmozgalomra is igaz lehet, ha azt vesszük, hogy számos olyan bál van, ahol a latin táncok, a gyertyafény-keringő és a rocky közé már beférkőzött pár néptánc is, bár főleg az egyszerűbb körtáncok, magyarán a moldvai (hiszen azt nem nehéz megtanulni tíz perc alatt). Egyébként is, a város-vidék kettőse inkább földrajzi kérdés (főleg ma), mintsem magas- és populáris kultúra kérdése. A népi kultúra ugyanis valahogy beszorult e kettő közé, vagy éppen inkább kiszorult onnan, vagyis sosem volt benne, mivelhogy a populáris, tömegkultúra megjelenése azzal egyidős, ahogy a népi kultúra nekikezdett visszaszorulni.
A földrajzi (horizontális) és az elit-népi-tömeg- (vertikális) szembeállítás egyszerre is érvényesíthető, ha azt vesszük, hogy egyfajta helycserés támadásnak lehetünk szemtanúi: ahogy az új tömegkultúra (mulatós) áthatotta a vidéket (kocsmai zenegépek), az épp, részben emiatt eltűnő, hagyományos népi kultúra utat talált a városba (ez azonban nem tömegkultúra). Ami régen vidéki-köznapi, természetes volt, az a tömegtársadalom korában a városi magaskultúra (vagy a középosztályi közkultúra) egyik szubkultúrává változott. (Feltéve, hogy még beszélhetünk a kultúra különböző szintjeiről, és az egész nem vált egy nagy masszává, vagy nincs az egész a feje tetejére állítva). És ma már a városi táncházasok viszik vissza több faluba a saját táncukat. A táncházmozgalom alapvetően városi jelenség, a maga módján túl van a (ma már bizonyosan kissé mesterséges és erőltetett) nép-urbánus vitán is (persze sosem volt benne, de jellegéből adódóan hozzácsapható lenne, evidensen a népi oldalon).
Olyan, hogy magyar néptánc, nincs, inkább magyar néptáncok vannak, azaz tájegységek táncai, sőt, minden falunak külön tánca (persze ez is közhely). Azonban mégis van egy alapvetően közös motívumkincs. Ugyan az összes még megtanulható magyar néptáncokat képtelenség egy személyben elsajátítani, a táncháznak megvannak a mag divatjai, a maga kialakult hagyománya. Ez mutat némi hangsúlyeltolódást az Erdélyi-medence látványos és nem könnyen elsajátítható táncai felé.
Én nem tartozom az autentikusság integralistái közé: szükség van a gyűjtésekre és az adatközlőktől származó népdal és –tánckincsre (Pátria-, Új Pátria-sorozat, Utolsó óra-gyűjtés, stb), természetesen mindig kell, aki ezeket játssza, de miért is ne lenne létjogosultsága a népzenét alapanyagként használó, azt megbolondító ötleteknek: Vízöntő, Makám, Gépfolklór, Barbaro, újabban a Csík zenekar és személyes kedvencem, a Napra, stb. (Az álnépies, egy hegedűtől magát folkrocknak képzelő, semmitmondó szövegekkel operáló, dagályos és közhelyes Kormoránt inkább felejtsük el.) Nem hiszem, hogy ezeknek az egyetlen feladata a népzene felé vezető híd kiépítése lenne, ez maximum csak melléktermék, zenéjük a saját jogán létezik, nem segédeszköz.
Mindenesetre a táncházmozgalom a kultúrpesszimizmus és a kultúroptimizmus sajátos, közös megnyilvánulása: összefonódva, átitatódva a néprajzi, népzenei hivatalos intézményrendszerrel (többek közt: Hagyományok Háza, Fonó, Folkrádió, folkMAGazin, Táncház Egyesület, stb) oktatással, zenei élettel, tudománnyal, stb, egyszerre van benne jelen a népi hagyományért való aggódás, dokumentálásának, átmentésének féltő vágya, lassú eltűnése felett való szomorkodás, és a hagyomány szerves tovább éltetése, aminek a néptánc városi továbbélése, a táncházak maguk a bizonyítékai, amit nyugodtan nevezhetünk élő (ennek következtében sokszínű és alakuló) hagyománynak (hiszen a hagyomány, amit itt most nem a politikai hagyomány értelmében használok, ahogy azt általában szoktuk a Konzervatóriumon, jó esetben nem lezárt, ha lezáratlan, akkor viszont fluid, természetes módon változik).
Amikor „a fiatalok” szórakozási, diszkóba járási szokásai felett való – valljuk meg, kissé közhelyes és unalmas – kesergés hangjai fölerősödnek, olyankor juttassuk eszünkbe, hogy sokan járnak – akár a diszkók és koncertek mellett, után, előtt – táncházakba is. És elsősorban nem azért, mert nemzetiek, mert hagyományt akarnak őrizni – persze azért is –, hanem azért, mert egyszerűen szeretnek táncolni. Roger Scruton nyugodtan alhat, aztán – ahogy egy ismerősöm fogalmazott a minap – hogy mindez pár generáció hobbija marad, vagy hosszabb távon is létezni fog, az meg legyen a jövő gondja.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
