Szajid Kutb (máshol Sayyid Qtb, Sayed Qtb, illetve Kotb) 1906-ban, Egyiptomban született. Apja földtulajdonos, a politika iránt élénken érdeklődő falusi ember volt, aki heti rendszerességgel tartott összejöveteleket, melyen a helyiek az aktuális eseményeket vitatták meg, illetve a Koránból idéztek. A tinédzserkorú Kutbnak ellenére volt a vallásos intézmények közvéleményre gyakorolt befolyása, ami ellen szekuláris reformerként emelt hangot. Különösen lenézte a kizárólag a vallási nevelésre koncentráló iskolákat, mert felismerte, mekkora a különbség van azok, és a rendes tananyag mellett hittant is oktató iskolák eredményei között. 1929-1933 között Kairóban folytatta tanulmányait, karrierjét tanítóként kezdte. 1939-re Egyiptom Oktatásügyi Minisztériumának egyik funkcionáriusa lett.
1947-ben az oktatási rendszer tanulmányozása céljából ösztöndíjasként az Egyesült Államokba utazott. Beiratkozott az állami főiskolára a Coloradói Greeley-ben, de közel kétéves tartózkodása alatt megfordult Washingtonban, az akkori Teachers' College-ban, valamint a Stanford Egyetemen is. Utazásai során érintette szinte az összes amerikai nagyvárost, valamint hazatérése előtt töltött némi időt Európában.
A negyvenes évek végén nem volt könnyű élete a sötétebb bőrszínű kisebbségnek egy főleg fehérek által lakott amerikai kisvárosban. Kutb számos kellemetlen tapasztalatnak lett kitéve, ami feltehetően hozzájárult Amerikából való kiábrándulásához. Truman korszakára ma sokan egyfajta aranykorként tekintenek vissza, Kutb azonban a prosperáló, látszólag boldog felszín alatt veszélyes folyamatot vélt felfedezni. Véleménye szerint az amerikai társadalom visszafelé fejlődött; a primitív, állati ösztönök által hajtott, elszigetelt egyedek a társadalom összetartó erejét veszélyeztették. A házaik körül csendben szorgoskodó, leszegett fejjel füvet nyíró helyiek Kutb szemében az önzés, a kizárólag a materiális javak iránt érdeklődést mutató amerikai életforma eleven megtestesítői voltak. Már az Egyesült Államokban töltött évek során megérett benne az elhatározás: saját kultúráját bármi áron megóvja ettől a hatástól. A hazafelé tartó hajóúton kezdte kidolgozni az általa ideálisnak tartott társadalom képét, melyben a nyugati civilizáció tudományos és technikai eredményeinek hasznosítása mellett központi szerepet szánt egy politikusabb iszlámnak; víziója szerint a hit feladata az erkölcsi keret biztosítása, az individualizmus kordában tartása.
Egyiptomba visszaérkezve rémülten tapasztalta, hogy az amerikai kultúra már terjed; a mozik westernfilmeket játszottak, a fiatalok pedig az amerikai mintákat másolták. Amerika, ahogy én láttam címmel cikket publikált, melyben éles hangon bírálta az Egyesült Államok gazdasági rendszerét, az egyéni szabadságjogokat, a materializmust, a rasszizmust, a felszínes emberi kapcsolatokat, a nemek „állatias keveredését”, a közönségességet, a nők kihívó öltözködését és viselkedését, a szinte csak a gépkocsiárakra és filmsztárokra korlátozódó közbeszédet, a sportokért és az erőszakért való rajongást, a brutális bokszmeccseket, a dzsesszzenét, a „szegényes” hajviseleteket, valamint a frissen alakult állam, Izrael támogatását. Kutb politikailag aktív lett, csatlakozott az ugyancsak az iszlám politikai befolyásának növelését szorgalmazó Muzulmán Testvériséghez.
A Muzulmán Testvériség támogatta a Nasszer vezetésével végrehajtott, az angol gyarmatbirodalom utolsó maradványait is elsöprő, 1952-es katonai hatalomátvételt, ám az új miniszterelnök világossá tette; Egyiptom szekuláris állam marad. Nem vezették be a sariát, de még az alkoholt sem tiltották be. Nasszer ugyanakkor szövetséget kötött az Egyesült Államokkal; az új rezsim biztonsági szerveit CIA-tanácsadók segítségével hozták létre. A Muzulmán Testvériség válaszul kormányellenes szervezkedésbe kezdett, de hamar lelepleződtek. Az 1954-es, Nasszer elleni sikertelen merényletet a rezsim megpróbálta a Muzulmán Testvériség szétzúzására felhasználni; több vezetőjüket, köztük a szervezet fő iszlám teológusának számító Kutbot az egyiptomi belbiztonságiak letartóztatták.
A katonai börtönben a foglyokat brutális kínvallatásnak vetették alá. Kutbot állati zsírral kenték be, majd egy emberek támadására kiképzett kutyát uszítottak rá. A szívrohamot kapott, megtört teológus beismerte a hitetlenek tömeges legyilkolásának tervét, köztük a legmerészebbett, a Nílus deltája elárasztásának ötletét.
A fogságban töltött évek tovább radikalizálták Kutbot, aki addig úgy vélte, hogy a szekuláris nyugati civilizáció pusztán önzést és elszigeteltséget teremtett, de az elszenvedett kínzások bizonyítékul szolgáltak számára, hogy egyúttal a legaljasabb, barbár ösztönöket hozza felszínre. Meggyőződésévé vált, hogy csakis egy, az iszlám törvényeket szigorúan betartó és betartató kormány előzhet meg hasonló atrocitásokat. A börtönben is folytatta az írást, s a titokban kicsempészett, a korrupt arab vezetők erőszakos eltávolítását szorgalmazó művek ideológiai és teológiai munícióval szolgáltak a militáns iszlám következő generációinak. Mérföldkövek című könyvében kifejtett apokaliptikus víziója szerint a nyugatról terjedő eszme egy, az egész világot fenyegető kór, mely az elmét támadja meg, így a megfertőzött muszlimok már képtelenek felismerni, hogy betegek. (A tézis kísértetiesen emlékeztet a marxizmus „hamis tudat”-koncepciójára.) Az igaz hittel elvesztett kapcsolat állapotát dzsahilijjának bélyegezte, ami az arab történelem iszlám előtti, a „barbár tudatlanság” korszakának neve. Kutb szerint, mivel az iszlám világ többfrontos; kulturális, gazdasági, politikai és katonai fenyegetettségnek van egyszerre kitéve, a vészhelyzetben az önvédelem bármilyen formája indokolt, elfogadható és igazolható. E többfrontos fenyegetettségből csak egy minden korrupciótól mentes, a szabadság csábító illúzióján átlátó, saját, vallásos életvitelével példát mutató, összetartó elit csoportra van szükség, akik képesek a tömegek vezetésére, s a helyes útra való visszatérítésükre (lásd: lenini élcsapat). A cél eléréséhez a csoport kettős igyekezetére van szükség. Egyfelől igehirdetésre, másfelől fizikai erő alkalmazására; a dzsihád által a Dzsahili rendszer minden hatalmának eltörlésére, intézményeinek megszüntetésére. Az élcsapat mindaddig fog nőni, eszméik addig fognak terjedni, míg képesek lesznek előbb hazájuk, végül az egész világ vezetését átvenni (lásd: proletár világforradalom gondolata).
Nasszer – ismerve Kutb munkásságát – 1966-ban árulás, illetve a kormány erőszakos elmozdítására szőtt összeesküvés vádjával bíróság elé állíttatta a Muzulmán Testvériség vezetőit. Kutbot és hat társát kötél általi halálra ítélték és kivégezték. Az ítélet végrehajtását követő napon egy tiszteletreméltó családból származó, alig tizenöt éves ifjú – abban az idealista reményben, hogy egyszer ő lesz a Kutb által megálmodott élcsapat vezetője – titkos szervezetet alapított. Egy nagykövet unokája, és egy egyetemi professzor fia, Ajman al-Zavahiri lassan, de folyamatosan gyűjtötte maga köré a hasonló gondolkodású, mélyen vallásos fiatalokat. Sejtje később beolvadt az Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű szervezetbe (melynek 1991-től a vezetője lett).
***
A hetvenes évek második felére Szadat elnök szakított a Szovjetunióval. Jelentős mennyiségű nyugati tőke áramlott be az országba, Egyiptom rohamos gazdasági fejlődésnek indult. A kormányt gyakorlatilag a nyugati bankok támogatását élvező helyi milliomosok egy szűk csoportja irányította, s az élet minden szintjét áthatotta a korrupció, amiben a vallásos egyetemisták Kutb jóslatának beteljesülését vélték felfedezni.
1979 elején az iráni események meggyőző erővel bizonyították egy iszlám forradalom lehetőségét. (Az új, iszlám köztársaság által kibocsátott első bélyegen – nyíltan vállalva a szellemi kapcsolatot – Kutb képmása szerepelt.)
A Kissinger által meggyőzött Szadat elnök a Camp Davidi tárgyalássorozatot követően történelmi jelentőségű békeszerződést írt alá Izraellel, ami – mint utóbb bebizonyosodott – egyúttal a saját halálos ítéletét is jelentette. Az iszlám világ gyakorlatilag árulóként kezelte, az ország Arab Liga-tagságát felfüggesztették. Az Egyiptomi Iszlám Dzsihád egyre több katonatisztet próbált beszervezni, fegyvereket halmoztak fel, a szervezet fő stratégája, a katonai hírszerzés ezredese, Aboud el-Zumar pedig nagyra törő tervet dolgozott ki. Elképzelései szerint az autokrata vezetők meggyilkolását, a hadsereg és az állambiztonság főhadiszállása, a telefonközpontok, valamint az elektronikus média épületeinek elfoglalását és az iszlám forradalom bejelentését a nép spontán felkelése követi a szekuláris államhatalom ellen. 1981 elején az egyiptomi vezetés tudomást szerzett a konspirációról, a szeptemberi, meglehetősen népszerűtlen letartóztatások során mintegy 1500-an kerültek őrizetbe, Szadat azonban nem kerülhette el sorsát. Az októberi díszszemlén egy másik fundamentalista terrorszervezet, a hírhedt „Vak Sejk”, Omar Abdel-Rahman utasításait követő Iszlám Csoport által beszervezett katonatiszt gyilkolta meg. A remélt katartikus hatás azonban elmaradt; a kairóiak nem keltek fel a rezsim ellen. A kormány embervadászatba kezdett, az Egyiptomi Iszlám Dzsihád közel háromszáz tagját tartóztatták le és állították bíróság elé. A nagyszabású per nyilvános tárgyalására Kairó egy ipari pavilonjában került sor. A világ ekkor ismerhette meg al-Zavahirit, aki a szervezet szóvivőjeként a rácsok mögül, tévékamerák előtt fogalmazta meg téziseit: az imperializmust, a cionizmust és a kommunizmust egyaránt ellenségüknek tekintik, céljuk egy iszlám állam létrehozása.
Al-Zavahiri ellen tiltott fegyvertartásért tudtak csak vádat emelni, három évre ítélték el. A börtönben többször megkínozták, melynek hatására Kutb gondolatait még radikálisabb formában interpretálta. Az egyiptomi nép passzivitásának, a felkelés elmaradásának okait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy már nem csak a vezetők korruptak; az önző individualizmus oly mértékben fertőzte meg az átlagemberek többségének gondolkodását, hogy – bármit is tartsanak magukról – már ők sem tekinthetők igaz muszlimoknak. S mivel nem hithű muszlimok, meggyilkolásuk szintén igazolható. Úgy vélte, az öldöklés nemes célt szolgál, mert az általa keltett sokkhatás elég erős lehet ahhoz, hogy a felrázott tömegek meglássák az igazságot.
***
A nyolcvanas évek közepén a hidegháború újabb fordulatot adott az eseményeknek. Afganisztán 1979-es szovjet megszállása az egész iszlám világra kiterjedő mozgósítást eredményezett; a vallási vezetők kiadták a fatvát, a betolakodó elleni szent háborúra szólítva a híveket. A nyugat szintén mindent elkövetett, hogy Afganisztán legyen a Szovjetunió Vietnamja; felfegyverezték az ellenállókat, az Egyesült Államok rendszeresen szolgáltatott kémműholdak révén szerzett információkat a szovjet csapatmozgásokról, a CIA pedig a Ciklon-művelet keretein belül gerilla-hadviselésre képezte ki az ellenállókat.
A pakisztáni Pesavarban egy karizmatikus vallási vezető, Abdullah Azzam irodát rendezett be, innen szervezte, irányította a világ minden pontjáról Afganisztánba sereglő önkénteseket. Azzam a szovjetek elleni küzdelem kulcsfigurájává vált, nemcsak az arab országokban, hanem az Egyesült Államokban is többször járt adománygyűjtő és toborzóúton. A befolyt összegből szállást biztosított a Pesávárba érkező önkénteseknek, és paramilitáris kiképzőtábort tartott fenn. A Muzulmán Testvériség tagjaként Afganisztán felszabadítását csak egy lépésnek tekintette az iszlám forradalomhoz vezető úton. A modzsahedeknek azt tanította: hazatérve kötelességük folytatni a dzsihádot országaik korrupt vezetői ellen, azonban feleskette őket; a civil lakosságot semmilyen körülmények között nem bántalmazzák. Azzam legközelebbi segítője, fő anyagi támogatója egy dúsgazdag szaúdi család sarja, Oszama bin Laden volt.
Ugyancsak a nyolcvanas évek közepén kezdtek érkezni a Közel-Kelet börtöneiből kitett radikálisok. Egyiptomban is kínálkozó alkalmat látott a kormány az Iszlám Dzsihád és a Muzulmán Testvériség bebörtönzött tagjaitól való megszabadulásra, s abban a határozott reményben, hogy a szovjetek elleni harcokban majd életüket vesztik, kiutasították őket az országból. Al-Zavahiri és csoportja szintén Pesavarban rendezkedett be, s nyomban terjeszteni kezdték szélsőséges eszméiket a dzsihádisták között. Az internacionalista arab brigádok tagjainak azt tanították: bárki, aki szabad választásokat rendez, a választásokon való részvételre buzdítja a lakosságot, vagy akár csak maga részt vesz a választásokon, tevékenységével a Koránt utasítja el, s mint ilyen, bármikor meggyilkolható. A fanatikusok egyúttal igyekeztek csökkenteni az amerikaiak „arab ügyre” gyakorolt befolyását. Mivel külön csatornáik voltak a harcolók vezetőihez, ugyanakkor saját anyagi források felett is rendelkeztek, ők valóban függetleníthették magukat az amerikai fegyverszállításoktól.
A gazdaságilag legyengült Szovjetunió képtelen volt folytatni az egyre költségesebbnek bizonyuló, egyre nagyobb áldozatokat követelő és egyre kilátástalanabb háborút. A fegyveres konfliktust megöröklő Gorbacsov a kiutat kereste, igyekezett a helyzetből országa megszégyenülése nélkül, fokozatosan kihátrálni. A pártfőtitkár egy átfogó rendezési tervben gondolkodott, amiről azonban az amerikaiak tárgyalni sem voltak hajlandók. A helyi erőviszonyokkal tisztában levő Gorbacsov titkos csatornákon jelezte a reagani Fehér Háznak, hogy hirtelen kivonulásuk, a modzsahedekre hagyott teljes önrendelkezés elvárásaikkal ellentétben nem spontán demokráciához, hanem egy szélsőséges iszlám kormány létrejöttéhez fog vezetni – ám figyelmeztetése süket fülekre talált.
A szovjet vereségnek jelentős lélektani és propagandahatása volt a közvetlen harcokban részt csak alig vevő fundamentalistákra. Hamar elfeledkeztek a fegyverek, kiképzés és hírszerzési adatok formájában érkezett dollár milliárdokról, és meg voltak róla győződve, hogy – Allah segítségével – ők futamították meg a szuperhatalmat. A tény ellenére, hogy a negyedmilliónyira becsült afgán ellenálló oldalán soha nem harcolt egyszerre több kétezer vallási fanatikusnál, megszületett a győztes dzsihád mozgósító erejű mítosza.
Azzam következő célul Palesztina felszabadítását tűzte ki, azonban az egyiptomi radikális csoportok eltérő elképzelésekkel rendelkeztek a dzsihád folytatását illetően; először az arab világ szekuláris vezetőivel akartak leszámolni. Al-Zavahiri – felismerve bin Laden anyagi lehetőségeit –, mindent elkövetett, hogy magához csábítsa a szaúdi multimilliomost. Hogy kiterjeszthesse a mozgalomra gyakorolt befolyását, az Abdul Azzamot övező kultikus tiszteletet aláásandó, lejárató pletykákat kezdett terjeszteni róla. Az ellenségeskedés odáig fajult, hogy Al-Zavahiri és emberei megtagadták, hogy mögötte imádkozzanak, ami az iszlám világban az egyik legnagyobb tiszteletlenség jele. Azzam életének 1989 végén egy bombamerénylet vetett véget, az orgyilkosok kilétét a mai napig homály fedi. Bin Laden röviddel ezután al-Zavahiri csoportjának vezetője lett, s azóta is szorosan együttműködnek.
Folytatjuk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
