A Fidesz alkotmányozási tervei kapcsán felizzott a vita a kormány politikai stílusa és az alkotmány körül. A hozzászólásokban –szokás szerint – általában kevés szó esik a hatályos preambulum tartalmi elemeiről, létrejöttének körülményeiről. Írásomban három belpolitikai történés felidézésével szeretnék rávilágítani a jelenlegi alkotmány egyik sajátos vonására, amely az egész alkotmányozási problémát tágabb összefüggésrendszerbe helyezi. Véleményem szerint az MDF-SZDSZ-paktum, az alkotmánybírók megválasztása körüli huzavonák és a kellemetlen emlékű népszavazások a magyar alkotmány ugyanazon gyengeségére mutatnak rá.
Németh Endre írása
Mielőtt azonban részletesebben kitérnénk ezekre a ma már történelminek tekinthető eseményekre, járjuk körbe az alkotmány körüli alapkérdéseket. Elképzelhető-e alkotmány nélkül stabil demokratikus politikai rendszer? Működőképes-e, és ha igen, akkor lehet-e javítani a hatályos magyar alkotmány minőségén? Milyen politikai szereplők és milyen aktussal legitimizálhatják az esetleges új alkotmányt?
Nincs szükség feltétlenül írott alkotmányra egy parlamentáris demokráciában. A britek éppenséggel büszkék rá, hogy a brit politikai hagyományok nem teszik szükségessé egy ilyen dokumentum létét. Az eredeti ’89-es alkotmány nem volt működőképes, ezért az MDF-SZDSZ-paktumban jelentősen módosítani kellett rajta. Mára már sokat csiszolódott, elfogadható keretet jelent a politikai szereplők számára, de természetesen mind tartalmilag, mind legitimációs szempontból javítható. A legfőbb politikai játékszabályok elviekben kétharmados parlamenti többséggel módosíthatóak, de a gyakorlatban egy ennél mélyebb, szimbolikus gesztusra volna szükség a módosítások valós legitimációjához.
Az MDF-SZDSZ-paktumot közvetlenül az első szabad választások után kötötte meg a kormány az akkori ellenzék legnagyobb pártjával, a szabad demokratákkal. A megállapodással Göncz Árpád személyében köztársasági elnöknek választottak egy ellenzéki politikust kormánypárti támogatással. Cserében a parlament megszavazta, hogy számos a kormányzáshoz nélkülözhetetlen törvény egyszerű többséggel is elfogadható legyen kétharmados helyett. Köztük a költségvetési törvény, amely nélkül azonnal megbukik minden demokratikusan választott kormány. Magyarán az eredeti alkotmányba olyan mértékű parlamenti ellensúlyokat építettek be, amely nem korlátozta, hanem egyszerűen lehetetlenné tette volna a kormányzást.
A kétharmados törvények általános szűkítése mellett azonban néhány törvény az ellenkező utat járta be. Ekkor lett szükség kétharmados parlamenti támogatásra az Alkotmánybíróság tagjainak a megválasztásához az egyszerű többség helyett. A polarizált magyar politikai viszonyok ismeretében nem lepődünk meg azon különösebben, hogy rendre igen nehezen választották meg az új tagokat a megüresedő pozíciókba. Az Alkotmánybíróság emiatt nem egyszer került tartósan a működésképtelenség határára. 2005-ben például az alkotmánybírók létszáma arra az elvi minimumra süllyedt, amely még éppen határozatképessé tette az Alkotmánybíróságot. A magyar sajátosság mégsem ez. Hanem az, hogy Sólyom László és Pokol Béla szerint is a magyar alkotmánybíróság rendelkezik a legerősebb jogosítványokkal az Európai Unióban.
A népszavazások kapcsán zajló viták kapcsán mutatott rá Körösényi András a magyar alkotmány egy olyan vonására, amely összhangban van az eddigiekkel. A tisztán parlamentáris rendszerekben ismeretlenek „az állampolgári kezdeményezéssel indított ügydöntő népszavazások. (…) A parlamentáris alkotmányok többségében legfeljebb a petíciót ismerik, ahol a szükséges aláírások összegyűjtése az állampolgári kezdeményezésben megjelölt ügy parlamenti tárgyalását eredményezheti, de nem vezet népszavazáshoz. Nyugat-Európában Svájc mellett egyedül Olaszország kivétel ebben. Egyébként a referendumot, azaz ügydöntő vagy véleménynyilvánító népszavazást is legfeljebb kivételes esetekben alkalmazzák, de azt sem mindenhol. Ha igen, akkor azt mindig a kormány, államfő vagy/és parlament kezdeményezi: az állampolgároknak nincs ilyen joguk. (…) A népszavazások és népi kezdeményezések szempontjából kifejezetten populista alkotmányunk van. (…) A parlamentáris kormányzást kiegészítheti a (parlament, kormány vagy államfő által kiírt) referendum vagy az állampolgári iniciatíva. A kettő összekapcsolása azonban, ami a magyar alkotmány egyik unikuma, ellenkezik a parlamentáris és a képviseleti kormányzás elveivel. Nem véletlen, hogy ismeretlen Európa parlamentáris kormányzatú országaiban.” (Körösényi András: Túlterhelt demokrácia, Mozgékony patthelyzet 7-36.)
Összefoglalásképpen elmondható, hogy az eredeti magyar alaptörvényben, és részben a jelenlegiben is rendkívül erős hatásköröket kapott a parlament, az alkotmánybíróság és a népszavazás intézménye a kormánnyal szemben. Mi lehet ennek az oka? A választ az alkotmány születésének körülményeiben kell keresnünk.
A hatályos alkotmány egyfajta lenyomata a rendszerváltásnak. Két okból is szokatlanul erős felhatalmazást kaptak a mindenkori kormányokat korlátozó intézmények. Egyrészt a szocialista rendszernek Magyarországon nem volt elsöprő erejű az elutasítottsága. Ahogy ezt Antall Görgy kiváló írásában bemutatta: a rendszerváltás hajnalán a reformkommunisták vezették a népszerűségi listákat, és teljesen reális veszélynek látszott, hogy megnyerik a választásokat. Őket kívánták korlátozni alkotmányozó atyáink. Sólyom László és Tölgyessy Péter nem véletlenül figyelmeztet az aktuálpolitikai szempontoknak alárendelt alkotmányozás veszélyeire. Ők már elkövették ezt a hibát egyszer: a jelenlegi alkotmány megalkotásakor.
Másrészt akkor még nagyon erős volt a marxizmus szellemi hatása, amely az adott helyzetben jogállami radikalizmusban öltött testet. A különféle pre- és posztmarxista gondolkodók egyszerű inverz állításokat fogalmaztak meg a már jól bevált fogalomrendszerben. Piac jó. Állam rossz. Taxis jó. Kormány rossz.
Továbbá az alkotmány gyenge legitimitásának fő oka az, hogy nagyon hamar megszakadt az Ellenzéki Kerekasztal erőinek az egysége. A médiaháború és a taxisblokád előszele már ekkor éreztette a hatását. Az alkotmányozási koncepciók eleve nagyon eltérőek voltak, amelyeket képtelenség volt összedolgozni az adott politikai légkörben.
Meggyőződésem, hogy Magyarországnak jót tenne egy új alkotmány. Egy olyan, amelyik épít a magyar közjogi hagyományokra, felhasználja az elmúlt 20 év tapasztalatait, és legalább megemlíti a nemzeti sorskérdéseket. Azonban mindennek meg van a maga ideje. Az alkotmányozás kivételes, ünnepi pillanat. És most nem ilyen idők járnak. Amit a rendszerváltás pillanatában elmulasztottunk, azt nehéz, ha nem lehetetlen bepótolni.
A Fidesz rendkívüli, kétharmados felhatalmazása kétségkívül formailag elégséges feltétele az új alkotmány elfogadásához. De ahhoz bravúros teljesítményre lenne szükség az új kormánytól, hogy valódi legitimitást nyerjen az új preambulum. Vagy a mindennapi megélhetési harcokban, és pártpolitikai csatározásokban megfáradt választókat kellene meggyőznie arról, hogy egy népszavazáson elsöprő többséggel szentesítsék az új alaptörvényt. Vagy alkotmányos konszenzusra kellene jutnia legalább két ellenzéki párttal.
Ha még ez utóbbi sem sikerül, akkor lesz egy talán kiérleltebb alkotmányunk a jelenleginél, amely azonban még elődjénél is kevesebb legitimációval rendelkezik majd. Ebben az esetben érvényben marad Körösényi András, 2006-os diagnózisa a magyar alkotmányról: mozgékony patthelyzet.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
