„Az ország java nem egyesek s nehány magányosak hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat.”
gróf Széchenyi István: Hitel
Hazardírozni annyit tesz, mint vakmerően az egész kártyajátékot egy lapra tenni fel, azaz a szerencsejáték legszélsőségesebb változatát űzve a „vagy nyerni, vagy veszíteni” logikát követni döntéseink során. A hazárdőrnek nincs taktikája és stratégiai terve, nem képzeli el, modellezi le cselekvését, a döntési helyzeteket nem egy sakkjátszma részeként kezeli, hanem látszólag merész, valójában azonban rendkívül könnyelmű módon jár el. A hazárdőr és a sakkjátékos közötti különbség nem csak az okosság hiánya és a bölcsesség megléte szempontjából definiálható, hanem morális vetülete is van.
Békés Márton írása
A sakkjátékos, miközben tiszteli ellenfelét, körültekintő és megfontolt döntése meghozatala előtt kiszámítja, hogy arra valószínűleg mit fog lépni ellenfele, és valójában ennek fényében teszi azt, amit tesz. (Mivel a jövőt a legjobb sakkozó sem látja, ezért iménti gondolkodásába gyakran csúszik hiba. Sem ellenfeleink helyes, sem helytelen döntéseit nem tudjuk százszázalékos helyességgel bejósolni, ráadásul mi magunk sem hozunk mindig jó döntéseket. Ezért hasonlít a politika terrénuma leginkább a sakktáblára, hiszen mindkét esetben a lehetőségek közötti választásról szól a játék, és a konfliktus-helyzetben előálló döntés nyomán születő új szituáció az, ami a valóságot megformálja.) A hazardőr ezzel ellentétben trükkök százaival, hazugságokkal, megtévesztő gesztusok fondorlatos alkalmazásával és döntésképtelenségének ravasz elleplezésével körítve hozza meg ad hoc döntéseit, amelyek valójában inkább bepróbálgatások, blöffök, mindent egy kockára feltevő óvatlan lépések sorozatai. A sakkjátékos stratégiai gondolkodása, kiszámított pragmatizmusa a játék logikája szerint a győzelem felé konvergál, míg a hazardőr számára a játék semmi – hiszen azt nem tiszteli meg komolysággal, nem veszi körbe kultikus tisztelettel, és sohasem méltányolja a talán nem is ismert szabályokat –, viszont a benne maradás minden. A sakkozót, amint az államférfit, a kreatív döntés és a játék/politika tisztelete jellemzi – a hazardőr nem tisztelve a játékot és annak szabályait, a trükköket veszi igénybe, hogy játékban maradjon. (Kultúrtörténeti jegyzet: a már gyermekkorában a kockás tábla mellé ülő, idős korában saját szabály-javaslatokkal előálló Széchenyi mellé döblingi napjaiban diákokat fogadtak sakkpartnernek, akik a napi többórás, fárasztó partik alatt gyakran lépés közben elájultak.)
Hazardírozni, blöffölni, a válságot „elkommunikálni”, döntések meghozatala helyett csak úgy csinálni („és közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig”), vagyis mímelni és nem tenni – de mindig, és minden áron hatalmon maradni. 2002 és 2010 között ezt tette a szocialista–liberális kormányzat – áll a Századvég legújabb országértékelő kötetében, amely az eddigi hagyományokkal nem szemben, hanem inkább azok eredményeit integrálva, nem egy év teljesítményét, hanem az elmúlt nyolc év egészét tette mérlegre. Az első polgári kormány vezető erejének választási veresége és a rákövetkező második balliberális ciklus vége közötti időszakot elemző félezer oldal főcímében „hazárdjátéknak” nevezi az alcím által „szocialista–liberális kormányzatnak” hívott nyolc évet. A G. Fodor Gábor, Kern Tamás és Stumpf István szerkesztésében készült, a kiadó precíz munkáját és közismerten jó szöveggondozási gyakorlatát magán viselő könyv elgondolkodtató borítóján Gyurcsány Ferenc keveri a kártyát. Mosolya mögött bujkáló arroganciája, a nyakkendőt nélkülöző felgyűrt inges megjelenéssel szemben öltönyös-mandzsettagombos-kravátlis öltözködése alapján saját aranykora napjaiban járhat, és újabb, jól elsülő hazardírozás reményében pörgeti ügyes kezével cinkelt lapjait.
2002 és 2010 között egy három kormányfőt, egy korábban örökké maradandónak hitt koalíciót, az MSZP támogatottságát és az ország jövőjét elfogyasztó kormányzást láttunk. A 2002-ben meg-, 2006-ban pedig újraválasztott balliberális koalíció és a szocialista egyedül-kormányzás hosszú éveit értékelő kötet abból a szempontból szakít az eddig elkészült hat dokumentációval [Ígéretek sodrásában. 2003, Elzálogosított jövő. 2004, A jóléti rendszerváltás csődje. 2005, Őszöd árnyékában. 2007, Végjáték. 2008 és (v)Álságkormányzás. 2009], hogy nem csupán a 2009-es évet és a 2010-es választás előtti hónapok történéseit értékeli, azaz a Bajnai-kabinet teljesítményét veszi számba, hanem a 2002 nyara és a 2010 eleje között eltelt időszakot vizsgálja meg szerkezetében és részleteiben egyaránt. A szerkesztők és a kötetben közreműködő szakértők szándéka szerint egy egész korszak képét rajzolják meg együtt, amit nyomatékosít, hogy az előbbiek előszava szerint közös munkájuk „a 2002 óta kormányzó szocialista–liberális kormány majd’ egy évtizedes tevékenységének szakpolitikai fejezetekre osztott értékelését adja.” A 2002 és 2004 között kormányzó Medgyessy-kabinet, a rákövetkező, 2004–2009 között regnáló Gyurcsány Ferenc vezette adminisztráció és az elmúlt évet végigvivő Bajnai-kormány eltérő feladatai, más és más politikai arculata, különböző ágazati politikái a kötet szerint tehát egy csaknem tíz éves korszakot testesítenek meg, és bizonyos szempontból felfedezhető bennük egy olyan integráns elem, amely összeköti őket.
A kötet ezen szempontrendszere rögtön két kérdést is felvet. Elsőként vajon lehetséges-e, hogy a három eltérő habitussal rendelkező miniszterelnökkel bíró, ráadásul fel is bomlott szocialista–liberális koalíciós kormányzás tekinthető-e szerkezeti (formai) és tartalmi (szellemi) tekintetben egy korszaknak? E probléma szintén választ igénylő, további kérdése pedig úgy hangzik, hogy ha igen, akkor hitelesen és kételkedés nélkül fémjelezhetjük-e ezt Gyurcsány Ferenc személyével (anélkül persze, hogy az első polgári kormány vezetőjével szemben alkalmazott baloldali politikai démonológia kategóriáival dolgoznánk mi magunk is)? A válasz kétszeres igen. Szerkezeti azonosság esetén az egyes politikai oldalak hosszabb uralmának időszakait rendszeresen szokás koherens egészként szemlélni, amelyre példa lehet az Egyesült Államok konzervatív (Nixon–Ford, Reagan–Bush) és liberális (FDR–Truman, Kennedy–Johnson) korszakait elkülönítő szemlélet, vagy a kortárs brit munkáspárti éra kormányfői párosáról (Blair–Brown) szóló beszéd. A kötet bőséggel okadatolja a kétszer négy éves ciklus belső szerkezeti azonosságait, a borító és a nyitótanulmányok által sugallt Gyurcsány-centrikusságot pedig nem csak az támasztja alá, hogy nevezett személyesen mindhárom kormányfői munkában részt vett (miniszterként és tanácsadóként, majd személyes vezetésével, végül kijelölési és vélhetően tanácsadói gyakorlatával), de az is, hogy a 2002–2010 közötti időszak kellős közepén, négy és fél évig regnálva – mintegy politikai és szellemi aranymetszéssel – önnön munkásságával dominálta e korszakot. De tovább menve, Gyurcsány Ferenc teljes mértékben nyílttá és offenzívvá tette rendszerét, egyúttal végóráit is előidéző módon működtette azt a hatalmi praxist és politikai technikát, amely a „totalitárius gyurcsányizmus” (G. Fodor Gábor) névvel ellátva e nyolc év csúcspontjának tekinthető. A másik kérdés úgy szól, hogy a hat fejezetre osztott, azon belül tizenöt szakpolitikai témát feldolgozó, és az ezeket bevezető kormányzásról és társadalmi megítélésről szóló tanulmányokkal ellátott könyv, mennyiben teljesíti a kutatóközpont elemzői és a projektben résztvevő más szerzők ágazati munkát értékelő írásaival azt az elvárást, hogy a nyolc éves kormányzati időszak miniszteriális szintű döntéseiben felfedezzük egyfelől a közös nevezőt, másfelől az első ciklus második felében és a második ciklus első kétharmadában kialakuló Gyurcsány-éra esszenciális jellegét? A válasz a megnyugtató nagyon is.
G. Fodor Gábor és Stumpf István a könyvével megegyező című nyitódarabjukban ismert véleményüket fejtik ki. Eszerint az elmúlt nyolc év garnitúrája a nemzeti érdeket és a közjót figyelmen kívül hagyva – vagy szántszándékkal ellene téve? – a rossz kormányzás fogalmát és az egyéni érdeknek az országé elé helyezését kimerítve uralkodott. A balliberális kormányzat „kormányzáspárti” kritikáját adva úgy vélik, a „jóléti rendszerváltás” programjával fellépő Medgyessy-kabinet, az ennek gyakorlatával szakító reformradikális Gyurcsány-féle közel fél évtized és a válságkezelés programját meghirdető Bajnai Gordon között az képez hidat, hogy a válságból válságba vezető rossz(ul) kormányzást mindegyikük párosította a hatalmon maradást öncéllá avató szemlélettel. A 2002 és 2004 közötti Medgyessy-évek alatt az MSZP–SZDSZ politikusai a gazdasági növekedés eredményeit és a jövő lehetőségeit felélő gyakorlatot folytattak, így újítva fel a Kádár-féle jóléti legitimáció-szerzést, miközben nem történtek meg a szükséges reformok és a gazdaságpolitikai perspektívátlanságot sem sikerült lecserélni valami biztatóbb vízióra. A 2004. augusztusától 2009. márciusáig tartó Gyurcsány-korszakban azonban sem a reformokból, sem a vízióból nem volt hiány; pontosabban egy aktivista, ideologikus miniszterelnök belső puccsal, majd választással hatalomra kerülve progresszív korszakot nyitott meg, telve utópikus célokkal. A nyolc éves szakasz e központi figurája egyszerre volt „anti-Orbán”, karizmatikus pártvezető, haladást prédikáló szekuláris főpap, a szocialistáknak jövőt mutató ideológus és baráti-üzlettársi szférájából menedzsmentet építő ravasz technológus. A rendszerváltás után egyedüliként újraválasztott Gyurcsány Ferenc miniszterelnök azonban – írják kiváló meglátással a szerzők – az időt, a lehetőséget és a felhatalmazást nem a gazdasági prosperitás feltételeinek megteremtésére, a külföldi (üzleti és világpolitikai) megítélés javítására vagy a strukturális reformok átgondolt véghezvitelére, esetleg ezek társadalmi támogatásának összegyűjtésére használta. Ennek folytathatatlansága nyilvánult meg az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor és az utcai erőszaknak a jogállamiságot alapjaiban megkérdőjelező rendőri túlkapásokkal való párosulásakor. Ezt követően a miniszterelnökre jellemző habitus az ideologikus voluntarizmus, a sikereket nem eredményező reformdiktatúra, ennek nyilvánvalóvá válásakor pedig a kommunikációs „kormányzás” kivitelezésében manifesztálódott. A rapid gyorsaságú kormányprogramhirdetés-sorozat (a szerzők találó fogalmával: „permanens ötlethadjárat”), a közeledő krízis kommunikációs technikákkal való elfedése, a kabinet át- meg átalakításai, a szervezetlenségnek a közigazgatásban és a szakpolitikai szférában való szabadjára engedése a hitelvesztésbe, a kormányzati lépések értelmének általános megkérdőjeleződésébe és a 2008-as népszavazás egyértelműsítő eredményébe torkolltak. Ekkor kezdődött el a 2006-ban induló második Gyurcsány-kormány mandátuma kihúzásának végjátéka, s pontosan ekkor vált láthatóvá a pőrén maradt hatalmon-maradási szándék prózaisága is. Végül a 2008-as világgazdasági válság megérkezése – amely rácsúszott a jóval ez előtt érlelődő magyarországi recesszióra –, életre hívta Bajnai Gordon nem túl lelkesítő, antipolitikai kabinetjét.
G. Fodor és Stumpf megállapításai szerint úgy a nyolc éves kormányzás belső logikájának végleges kinyilatkoztatása, amint annak súlypontja a Gyurcsány-évekre datálható. Pontos, taxatív felsorolásuk szerint a nyolc éves periódus és annak gyurcsányi jakobinizmusa a következő szerkezeti összefüggéseket birtokolják együtt és egyenként: kommunikációs technikák és álságos megoldások a politikailag releváns döntéshozatal helyett; az állam működésének korrumpálása (csúszópénzek, kiszivattyúzás, politikai zsákmányszerzés, érdekszövetség-építés); kiszámíthatatlanság, az állam folytonos radikális átstrukturálása, társadalmi változássorozatok egymásutánisága; ennek következményeként bizalomvesztés és hiteltelenség, állampolgári kiábrándulás és a politikai elittel szembeni ellenségesség kialakulása; továbbá a biztonság hiányának általános érzetté válása és az állam totális instabilitása; végül pedig a hatalmi túlélés, a menedzselés és a reformdiktatúra mint az Antipolitische faktorainak összeadódása. Ami pedig igazán fontos, hogy ebben az összefüggésben politika alatt az állami keretek között élő, közös érdekekkel és értékekkel rendelkező nemzeti közösség közös ügyeit érintő döntések érvényes meghozatalát értjük.
G. Fodor Gábor kifejezetten kormányzásról szóló tanulmányában tovább árnyalja a bevezetőben kialakított képet, méghozzá a „menedzselt demokrácia” fogalmának használatával. Röviden a posztkommunista viszonyok között, a demokrácia terepén használt, látszatra demokratikus, valójában ennek értékeit leromboló hatalmi praxisról van szó, amely kizárólag a hatalomban maradásra összpontosító technikák machiavellista érvényesítését és ezek megtévesztő kommunikálását tartja szem előtt. Ennek értelmében valódi, a politika értelmében vett döntések nem születnek, tehát klasszikus kormányzati munka sem folyik, hanem az éppen kormányzati pozícióban lévők egyéni érdeküket követve pusztán státusuk megőrzésére törekednek. A Körösényi András által leírt „patologikus demokrácia” és a Lánczi András meghatározásaival körbeírt „posztkommunista állapot” kettős értelmezési keretében mozogva G. Fodor arra az új eredményre jut, hogy a nyolc éves időszakot domináló Gyurcsány-rezsim valójában nem tekinthető a demokrácia részének, hiszen a demokratikus intézményrendszer paravánja mögött éppen a demokrácia működési elveivel ellentétes tevékenységet folytatott. (Idézzük fel G. Fodor kedvelt és igen szemléletes példáját a hideg radiátorra festett vörös lángokról!) Ennek értelmében válik – leginkább a Gyurcsány-korszaknak köszönhetően – a balliberális ciklus a „menedzselt demokrácia” tökéletes példájává, a „totalitárius gyurcsányizmus” pedig az ezt leplezetlenül szemünk elé táró jelenséggé. A három meghatározó jegy, úgymint a hatalmon maradás öncélja, a magánérdek prioritássá avatása és a bukástól való politikai-egzisztenciális rettegés olyan nyolc évet adott a rendszerváltás utáni Magyarországnak, amelyet – így G. Fodor – a „jó kormányzás” gyakorlata oldhat fel és meg.
A szerzőre korábban [Kérdéstilalom. 2004, Kormányzás/tudás. 2008, (Kern Tamással együtt) A rendszerváltás válsága. 2009] is jellemző, talán egzisztenciális politikatudománynak elnevezhető metodológia és az ehhez kidolgozott szemantikai világ erőteljesen és mégis nagyon árnyaltan mutatja be a vélhetően mögöttünk hagyott korszak legbelsőbb szerkezeti jellemzőit. G. Fodor gondolkodásmódja és hozzá illeszkedő mesteri kifejezésmódja sokkal közelebbi, pontosabban mélyebb kapcsolatban áll a politika alaptermészetével, a kormányzás mibenlétével és a hatalom titkával, mint a PC által kiherélt politológusi madárnyelv vagy a többnyire balos elfogultságot elrejteni hivatott racionalista értelmiségi diskurzus. Pontosan ennek köszönhetően válik megtalálttá a posztkommunizmus elrejtett bűne (ti. a kommunizmus máig tartó felháborító kontinuitása és az ezt fenntartó balliberális politikai-gazdasági-értelmiségi kurzus), így lepleződik le a gyurcsányi „mechanizmus reform” totalitárius arca, s végül így záródik be a kör a Gyurcsány-korszak menedzselt áldemokráciája és a bolsevik logika azonosságának kiderültével.
A szakpolitikai fejezetek mindegyikének méltatását mellőzve csak néhány tanulmányt emelünk ki. Ezek közé tartozik mindjárt Héjj Dávid elemzése, aki az intézet közvéleménykutatási adatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az elmúlt nyolc év kormányzati, az MSZP-t és magát Gyurcsányt érintő szisztematikus lejtmenete hosszabb távon folyamatosnak mondható. Mindez nem mellesleg a balliberális kurzus politikai és szellemi végéhez közeledését demonstrálja, vélhetően a posztkommunizmus alkonyi óráinak leereszkedésével együtt. Kitta Gergely a kádári „jóléti konszenzust” ismét elővevő Medgyessy Péter kudarcától a deficit- és drasztikus bevételnövelő Gyurcsány–Kóka rendszeren át a válságkezeléssel foglalkozó Bajnai-kormány hitelfelvételéig és újabb megszorításaiig elemzi annak a nyolc évnek a gazdaságpolitikáját, amely végül oda juttatta az országot adósságállomány és gazdasági teljesítmény szempontjából, ahol 1989-ben volt. Az egészségügyi és szociálpolitikai kudarcokat veszi számba Héjj Dávid és Nyitrai Imre írása, amelyekből világossá válik, hogy a reformok ideologikusságát és átgondolatlanságát mindkét szférában megtetézték a többszörös átalakítások sorozatával, miközben éppen a legelesettebbek kerültek egyre rosszabb helyzetbe és nőttön-nőtt a perifériára szorulók száma. L. Simon László egyenesen „elveszett esztendőknek” nevezi a kultúrpolitikai cselekvés mögöttünk hagyott nyolc évét. Az anarchizmus-kutatásairól ismert Bozóki András rövid és sikertelen minisztersége után a tárcát ismét egy történész vette át, Hiller István. L. Simon a rendszerváltás óta leghosszabban, hét évig regnáló kultuszminiszter számlájára többek között a kulturkampf felélesztését, az intézményfinanszírozás és a normatív támogatások rendszerének helytelen átalakítását írja. A közszolgálatiság háttérbe szorulását és egy manipulatív médiaviszony létrehozását leíró Antal Zsolt után Kovács Virág elemzi az alkotmányjog területén végbement eseményeket (köztük a köztársasági elnökkel vívott hatásköri vitákat, a törvényhozás felé támasztott alkotmányossági kihívásokat, a szabadságjogok csorbulását). Magyarics Tamás a három szociálliberális kormányzat erőtlen, koncepciótlan, láthatatlan és örök reakciókésben lévő külügyi vonalvezetését kritizálja akkor, amikor megállapítja, hogy a 2002 után félperifériára lökött országot az elmúlt években ott is stabilizálták. Dömötör Csaba és Lánczi Tamás az energiapolitika „nyolc évének hét trendjét” tekinti át. A szakértők úgy foglalják össze – a „sima” energetikai kérdéseken jócskán túlmutató – kétszer négy éves ágazati igazgatás eredményeit, hogy úgy az energiaárak globális emelkedésének helyi korrekciójáért, mint az Európa keleti felén érezhető orosz energiadiplomácia befolyásának mérsékléséért nem sok minden történt; sőt Gyurcsány Ferenc koalíciós partnerével szemben (is) készségesen állt a moszkvai igények rendelkezésére; végül kijelentik, hogy az árképzés politikai eszközzé vált a kormányzat kezében, a megújuló források kihasználását viszont elhanyagolták, a privatizációs gyakorlatban pedig egymásnak ellentmondó folyamatokat észlelhettünk.
A Századvég három kutatásvezetője (G. Fodor Gábor, Fűrész Gábor, Giró-Szász András) a Magyar Nemzet 2010. március 13-ai számában – a kötet lezárása után egy hónappal, mintegy annak függelékeként is felfogható módon – közzétett Hazárdjáték című írásában úgy fogalmazott, hogy a Gyurcsány-rezsim építette ki teljes egészében a „menedzselt demokráciát”, amikor a demokrácia vékony leple mögé rejtőzködve a kommunizmus szerves folytatását jelentő posztkommunizmus szerves részeként cselekedett. A szerzők szerint tehát Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségének közel fél évtizede a posztkommunizmus világának sűrítményét jelentő balliberális kurzus tömény kivonata volt. Ezt az állításukat arra alapozzák, hogy 2004 vége és 2009 eleje között az egyéni (és a „baráti kabinet” érdekében álló) hatalmon maradás kizárólagos törekvésének egész fegyvertárát igénybe vették, úgymint: a „médiamechanizmusok és kommunikációs technikák” gátlástalan alkalmazását; a kormányzás mímelését; „a politikai technológussá váló értelmiség” mozgósítását; az alternatívanélküliség totalitárius hitének elsajátítását; végül a kormányzati munka újraelosztássá redukálását. A folyamatokra nappali fényt vetve „a par excellence posztkommunista menedzserpolitikus Gyurcsány Ferenc” pedig a maga nyersességében fedte fel e rendszer viszolyogtató jegyeit (pl. őszödi beszéd, miniszterelnöki hiperaktivizmus, az ideológiai indoktrináció csillapíthatatlan vágya, voluntarista habitus), ezzel valósítva meg „a politikai gonosz megtestesítését”.
A „totalitárius gyurcsányizmus” gyakorlata, az önleleplezés nyomán megindult önpusztítás logikája természetes módon vezetett a balliberális rezsim Robespierre-jének bukásához, amelyet a krízistechnológusok dicstelen, rövid életű Konventje követ. 2010. márciusában Gyurcsány Ferencet a megkérdezettek 71%-a utasította el a Századvég felmérése szerint, míg a Nézőpont által megkérdezettek 81%-a ellenezte esetleges visszatérését. A hazardőr kiesett a játékból, mert sem ellenfelét, sem a szabályokat és a játék magasztosságát nem tisztelte, mert kizárólag önnön bennmaradását tekintette célnak, és mert blöffjei, amint hamis kártyái és hazugságai is, végleg lelepleződtek. Az asztaltól felállva ingujjából még kihullanak az odarejtett jokerek s az utolsó trükkökre is fény derül. Elérkezett egy rendszer vége (talán a posztkommunizmus kontinuitásának megszakadása?), egy politikai garnitúra csődje, egy személy és egy párt személyes kudarcának pillanata, egy politikai stílus és viselkedésmód halála. Ez egyben azonban a kezdet ideje is. Új emberek ülik körbe az asztalt, fekete–fehér táblácskát tesznek középre. Játszani kezdenek, döntéseket hoznak.
Hazá®djáték. A szocialista–liberális kormányzás nyolc éve. Szerk.: G. Fodor Gábor–Kern Tamás–Stumpf István. Századvég Kiadó, Bp. 2010. 478 oldal, 2990 Ft