Igen régi bizalmatlanság övezi a pénzforgatásból meggazdagodókat. A középkori szigorú kamattilalom áthágói; a modern kapitalizmusban ugyan elfogadott, de a „termelő,” „valódi értéket” létrehozó vállalkozótól élesen elkülönített, legföljebb technikusi szerepben elviselhető, mégis luxust élvező bankárok és brókerek, mondhatni, eleve gyanúsak. Áruhiány esetén azonban a kereskedők, sőt, a közvetlen termelők is (mint 1945 után Magyarországon a malomtulajdonosok), mint az árakra vélelmezetten meghatározó, s kizárólag saját rövid távú hasznukat szem előtt szereplők is hasonló bizalmatlanságot támasztanak maguk iránt, s így keletkezik a „spekuláns” figurája, aki aztán minden válság okozójaként, a közjó esküdt ellenségeként leplezhető le, gyakorlatilag tetszőleges konkrét társadalmi, foglalkozásbeli csoporttal azonosítva. A mai magyar valóságban a válság szóra jóformán már érzéketlenek vagyunk, a spekuláció azonban, éppen megszemélyesíthetősége miatt, vonzóbbnak látszik az aktuális politikai csetepatékban, így már meg is született a ’politikai spekuláció’ kategóriája, amely afféle fogalmi aranyhídként biztosít átjárást az egyszerűbb elmék számára a gazdasági bajokat előidéző spekulációtól a morális-politikai bajokat előidéző, de ugyanabból a magatartásból eredő politikai spekulációhoz.
Balázs Zoltán írása
Ez a fogalomkapcsolás ugyanakkor éppen ezért nem teljesen rosszhiszemű. Az a meggyőződés diktálja, hogy a spekuláció voltaképpen magatartásforma, amely bárhol jelentkezhet. Fő jellemzője a közjó ellenében a magánérdek hajszolása, ráadásul rövid távú érdekeket és célokat követve. Ehhez képest mellékes vagy esetleges, bár nem érdektelen körülmény, hogy az ilyen viselkedés főként a főtevékenységként pénzzel, tőkével foglalkozó szakmák űzői körében terjedhet el. Afféle szakmai ártalom. Az ilyen szakmákra szükség lehet ugyan, de csakis szigorú korlátok között. Ha a közügyekre túl nagy (persze jellegzetesen leplezett) befolyást gyakorolnak, akkor az ellentétes a közérdekkel.
A kelleténél naivabb olvasó talán már most megkérdezheti, hogy mondjuk egy küszöbönálló választás megnyerésére összpontosító, s ennek mindent alárendelő politikus vajon nem spekuláns-e maga is…? – de nyomban el is hessegetheti a kérdést azzal, hogy persze, persze, de maga a nagy cél egészen világos, ott semmilyen rövidtávú gondolkodásnak nincs helye, a választási győzelem csak a kezdet, az alapfeltétel. Egy igazi spekuláns arról ismerszik meg, hogy (1) nem hajlandó hosszabb távon gondolkodni, vagy ha igen, (2) csakis saját hasznát tartva szem előtt. (Egy virtigli környezetvédő szemében a társadalom zöme úgy, ahogy van, eleve spekuláns.) (3) Ehhez pedig leginkább a pénz világát választja. Nézzük meg közelebbről ezt a három ismérvet!
(1) Időhorizontok. Ha a rövid és a hosszú távú gondolkodás különbségén azt értjük, hogy a hosszú távú gondolkodás jobban, pontosabban veszi figyelembe a jövőt, mint a rövid távú, máris abba a nyilvánvaló problémába ütközünk, hogy a jövőt sem a rövid, sem a hosszú távú gondolkodás nem ismeri, mert nem ismerheti jobban. Már csak azért sem, mert a rövid távú gondolkodás hatásait definíció szerint nem veheti figyelembe a hosszú távú gondolkodás. Ezek szerint rövid és hosszú távú gondolkodás nem különbözik egymástól.
Próbálkozzunk másképp. Hosszú távon gondolkodni annyit tesz, mint a fontos szempontokat, érdekeket szem előtt tartani, azok szerint cselekedni; a lényegtelen szempontokat pedig mellőzni. Rövid távon gondolkodni pedig ennek az ellentéte. Ha azonban ez valakit már meg is győzne, fontolja meg az alábbi anekdotát: Szalézi Szent Ferenc püspököt egyszer biliárdozás közben megkérdezték, hogy mit tenne, ha tudomására hoznák, hogy egy óra múlva meg kell halnia. – „Tovább biliárdoznék” – hangzott a válasz. A püspök persze jól ismerte az evangéliumi tanácsot: az Úr érkezése olyan, mint a tolvajé; ezért legyetek mindig készen és éberek. De úgy gondolta, hogy készen lenni nem ellentétes azzal, amit az ember normális esetben mindig is tesz. Föltehetően így van ez mindannyiunkkal: legtöbbünknek vannak időben távoli céljai, amelyek eléréséért különböző dolgokat teszünk, ám ez a sokféle cselekvés, tevékenység egyszerre szolgálja a távoli célt és a közvetlen napi szükségletek kielégítését. Egy fontos találkozónak lehet közvetlen, azonnali haszna vagy kára is; egy biliárdozás váratlan, sorsdöntő találkozás alkalmává válhat.
Mármost nagyon nehezen képzelhető el olyan felnőtt, eszes lény, akit teljes mértékben hidegen hagy saját jövőbeli sorsa, életminősége. Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindenki ugyanúgy képzeli el a jövőjét. Ráadásul ezen akár menet közben is változtathat. S persze bármikor beüthet egy váratlan esemény, egy előre nem tervezhető fordulat. Lemondtam az azonnali fogyasztásomról jövőbeli céljaim érdekében, de már másnap elüt az autó és számon kérik rajtam a lelkemet. A kínkeservvel, egy élet munkájával fölépített házam környéke elértéktelenedik. S vele a ház is. Ezért szoktuk azt mondani, hogy az okos ember nem tesz föl egy lapra mindent. Még fontos célokból is többet tart raktáron. S időnként persze kockáztat is. Nem sokat, de valamennyit: lottózik, totózik. Lehet, hogy szerencséje lesz, lehet, hogy nem. Mégsem költi egész fizetését lottóra, holott minden szelvénnyel nőnek az esélyei. Utólag mindig könnyű okosnak lenni – mondjuk –, holott utólag senki sem okos, csak bosszús. Ki gondolta volna ezelőtt tizenöt évvel, hogy a mobiltelefonokban ekkora üzlet van (lesz?)? S vajon mi a véleményünk most a görög államkötvényekről? Sokat fizetnek, de keveset érnek. Mennyit fektessünk hát a görög lottóba? S ha lehetne fogadni a magyar euró bevezetésének dátumára, mennyit kockáztassunk? Valamennyit talán érdemes.
Aki tehát a jövőt fürkészi, az nem tesz mást, mint váltogatja a különböző időhorizontokat, esélyeket és valószínűségeket mérlegel. Spekulál.
(2) Igen, de a spekuláns második ismérve az, hogy csak a saját hasznát nézi! Felelősséget csak a maga érdekei iránt érez.
Ez régi vita nyitánya. Van, aki szerint a közösség érdeke az egyének érdekeinek összessége. Mások szerint van, aki jobban tudja, mint a közösség érdeke, mint az érintettek egyenként. Hogy ez éppen kicsoda, az újabb vita tárgya. De ezt a vitát nem érdemes itt fölmondani. Az a helyzet, hogy a közérdek és a magánérdek elkülönítése részben szintén attól függ, hogy mit gondolunk a közösség jövőbeli állapotáról, márpedig a jövőről való tudásunk szükségképpen fölöttébb korlátozott. Annyit azonban érdemes megvizsgálni, hogy a teljes mértékben önérdekű magatartást (ha valóban van ilyen) mi korlátozhatja a föltételezett előrelátó és bölcs vezetők belátásán kívül.
Azok, akik a mostani válság okainak kutatásában kiegyensúlyozott és lehetőség szerint teljes magyarázatára törekszenek, két alapvető dolgot állítanak. Egyrészt azt, hogy a szűklátókörű önérdekkövetés hibájában sokféle szereplő elmarasztalható, ezek közül a pénzügyi közvetítők, bankárok kipécézése legföljebb politikai célokat szolgálhat. A hitelfelvevő – akár fogyasztó, akár beruházó – ugyanúgy elmarasztalható volna a buborékfújásban. Másik állításuk pedig úgy szól, hogy a válság éppen azért jó és hasznos, mert erre a hibára figyelmeztet, éspedig sokkal hatásosabban, mint akármilyen orákulum vagy hatóság. Ezért az a kulcskérdés, hogy az ilyen figyelmeztetések lehetőségét ne számoljuk föl azzal, hogy ad hoc tilalomfákat állítunk föl bizonyos vélelmezett önérdekű tranzakciók elé.
Ráadásul az „önérdek”-követés és -védelem, azaz a szabad tranzakciók és a magántulajdon világa minden korábbinál nagyobb jólétet teremtett. Ennek a ténynek két okból is nagy jelentősége van. Egyrészt a rosszul, tévesen döntő, vagy egyszerűen csak peches egyén vagy szervezet viszonylag biztosan számíthat jómódú környezete segítségére (akár közvetlen, akár adókból finanszírozott, állam által közvetített segítségére). Általános éhínség esetén ugyebár nincs honnan sem adni, sem elvenni. Másrészt a jólét mindig újabb esélyt jelent, éspedig arra, hogy a munkavállaló, a vállalkozó újrakezdje, pontosan azért, mert másoknak, éppen jólétük következtében, újabb szükségletei támadnak. Ha tehát igaz, hogy a jólét kulcsfontosságú oka a szabad cselekvés (beleértve az önérdekkövetést), akkor ennek fölszámolása aligha tesz jó szolgálatot a közjónak. Nincs tehát rettegnivalónk a spekulációtól akkor sem, ha abban önérdekkövetést látunk.
(3) A pénz világa mindig gyanús. – Ha a fentiek meggyőzőek, akkor nem nehéz belátni, hogy a „termelő” szféra legalább annyira spekuláns, mint a „pénzügyi.” Neki azt kell kitalálnia, hogy mire lesz igény a piacon. Ám itt jön valami fontos: mivel sosem lehet biztos abban, hogy jól találja-e el a jövőt, a fölvett hitelre biztosítást köt. Vagy olyan formában vállalkozik, amelyben személyes biztonsága (vagyona) nem forog kockán: ez a korlátolt felelősségű társaság. Ezt azért teheti meg, mert a kockázatot és a felelősséget át tudja hárítani másokra. Persze nem önkényesen, tetszése szerint, hanem szabadon, kölcsönösen előnyös szerződést igyekezve kötni. Gondoljunk saját példánkra: amikor vagyonbiztosítást kötünk, lényegében fogadunk egy jövőbeli eseményre. A biztosító akkor nyer, ha nem ég le a házam, én meg akkor, ha leég. Persze az esélyek közös kalkulációjába beszámítjuk, hogy én nem szeretném, ha leégne. Kérdés, hogy ezt a biztosító elhiszi-e nekem. S innentől egyértelmű, hogy bizonyos morális és bizalmi háttér nélkül semmilyen biztosítási, hitelezési, pénzügyi infrastruktúra nem működik. Nincs biztosítás vagy csak nagyon drágán, nincs hitel, nincs betét, nincs kft, nincs megtakarítás, nincs befektetési lehetőség – nincs ’hogyan szerződni.’
De ha „termelő” (vállalkozó) vagy a magántulajdonos biztonságot keres, miért ne tehetné meg ugyanezt maga a biztosító is, továbbközvetítve kockázata egy részét? Miért ne akarná megtenni? Attól még, hogy a keresett szolgáltatás vagy termék elvontnak tűnik, mint a ’biztonság’ vagy a ’hosszú távú hitel’ (vagyis az az igény, hogy egyesek hosszú távon mondjanak le fogyasztásukról, hogy pénzüket én használhassam), nem kevésbé reális igény, mint a tiszta víz. Legföljebb a „termék” neve szokatlan. De még egy egyszerű lakás sem mint lakás fontos számunkra, hanem mint kényelem, biztonság, presztízs, magánszféra, vagyon, megtakarítás.
Persze van lottózás is a pénz világában, nagyjából hasonló jelentőséggel, mint amekkorával a valódi lottózás bír a való világban. Megélni belőle itt sem lehet – aki erre épít, rajtaveszt. Fájni pedig főleg annak fáj, aki úgy él, hogy ez az egyetlen reménye.
Nincs okunk tehát arra, hogy a pénz világát élesen elkülönítsük a többi gazdasági tevékenységtől. Vakon bízni benne persze ugyanolyan ostobaság, mint abban, hogy egy ország ilyen vagy olyan föltételezett erőforrása, potenciálja biztosan kihasználható a jövőben. A politikus mondhatja, hogy támogassuk a gyógyturizmust, az agráriumot, miegyebet – de garantálni, hogy ebben van az üzlet, ő sem képes. Ugyanolyan félvakon, hunyorogva áll a jövő előtt, mint akármelyik spekuláns. Csak ő a közpénzből spekulál. Aztán vagy bejön nekünk, vagy nem.