Kicsit megkésve, de annál inkább ajánljuk olvasásra a Szombat decemberi Buda-számát.
A tartalom:
Ablonczy Balázs: Csendes árnyak – Zsidóság a Hegyvidéken
A jámbor baloldali azt gondolhatná, hogy egy ilyen, eredendően konzervatív kerületben élhetetlen a lég, a villamoson kikapkodják az ember kezéből a 168 Órát és az ún. nemzeti (jelentsen is ez akármit) könyvesboltok egyre nagyobb száma is intenzív bakancscsattogással párosul. Ilyesmiről szó sincs. A kerület már a második világháború előtt a kormánypárt fővárosi szervezetének, a Községi Polgári Pártnak, vagy Ripka-pártnak egyik bázisa volt, és szembenállt a tőle lényegesen jobbra elhelyezkedő Wolff-féle Keresztény Községi Párttal valamint a liberálisokkal és szociáldemokratákkal egyaránt.
Vári György: Közeg a túlparton
Amikor arra gondolok, hogy el kéne mennem az országból, mérlegelem, mi hiányozna. Az irodalmat talán magával viheti az ember, neten vagy könyvben, vagy az emlékezetben, de a nyelv kopik lassan, hiába hát, ha a nyelv nem hullámzik körülötted, egy idő után minden verssor múzeumi tárgy lesz. Kopna lassan az utcák mentális térképe is, felváltja az új utcák rajzolata. De lehet-e egy másik vidék otthonná? – Roland Barthes szerint csak a gyerekkornak van vidéke. Petőfi jöhet, de a Tisza marad. Gellérit vihetem éppen, de itt marad a Kiscelli utca
Novák Attila: Otthon érzem magam – első kerületi séták – nosztalgikusan
A környék meghatározó történelmi élménye Budapest ostroma volt, vagy ahogyan csak hívták, az „ostrom”, melynek nyomai még mindig láthatóak egy-két házfalon, gyermekkoromban pedig, amikor még több ilyen sérült ház volt látható, élő bizonyítékát nyújtotta annak, hogy amit az öregek mesélnek, valóság. Buda a németek utolsó túszaként vált a háború végén a legvéresebb csatározások színhelyévé, a „végső győzelem” szellemében fanatizált besorozott német tinédzserek harcoltak házról-házra a környéken, hogy aztán a szovjet csapatok előrenyomulása véget ne vessen a háborúnak.
Kozma Kecskeméti György: Az alma jó
Nemrég távozott el az élők sorából az egyik ismert nevű lakó, Ilkovics Olgi néni, a híres „Ilkovics” önkiszolgáló (a mai Nyugati téren) alapítójának lánya. Szomszédja Zsuzsi néni, akinek férje arról nevezetes, hogy az övék volt az ötvenes években a Harley-Davidson motorbolt, s a férje nagybátyja Kálmán Imre volt, a híres operett-szerző. Drechsler Ági néni a Rabbiképző könyvtárosa volt még 15 éve is, apja pedig a legnagyobb háború előtti német nyelvű napilapnak, a Pester Lloydnak volt egyik szerkesztője.
Gadó János: Marranusok a Naphegyen – Töredék egy meg nem írt önéletrajzból
A szökőkutas lakás keresztény bérlője fontos szerepet játszott a családi legendáriumban. Az árjásítás idején a házat az ő nevére írták. Ő ezek után ott maradt új tulajdonában, míg családtagjaim Pesten bujkálva vagy védett házakban próbálták túlélni a nyilas uralmat. A felszabadulás után – így a történet – az árja tulajdonos azonnal átkelt Pestre, felkereste dédszüleimet, s egy elegáns mozdulattal összetépte a kikényszerített szerződést. Ne kérdezzenek többet – ennyit tudok, nagynéném, aki ezt elmesélte, már nem él. Az árja család leszármazottja ma is ott él a házban, a lakást megvásárolta az államtól, s most ő adja bérbe másoknak. Lelkes lokálpatrióta és gondos gazda – ámulattal nézem, hogy a kopott ház, amelyben gyerek- és ifjúkoromat töltöttem, olyan csinos villává változik vissza, amilyen hajdan lehetett. A mi családunk már szanaszét szóródott onnan.
Zeke Gyula: Kávéházak Budán
A zsidósnak minősített pesti és a kereszténynek elkönyvelt budai városfél mitológiája már a polgári korszak századfordulós önképében is tartalmazta a több irányú kiterjesztést. Eszerint egyik oldalon áll(t) a polgárosult, nagyvárosias, zsidós és kávéházas Pest, a másikon a múltba tapadt, kivárosias, keresztény, vendéglős és kocsmás Buda. Érdekes és fontos kávéházak – húzódik máig az ítélet –, csak a pesti oldalon voltak, s Budapest a kávéváros címet az ő révükön érdemelte ki.
Háy János: Titok – 1699 Buda
Ki volt a nagyapám – ezt kérdeztem, mikor kicsit nagyobb lettem, de az apám nem szólt semmit, azt mondta, egyszer elmondta, s ő kétszer nem. Akkor éreztem, hogy ez titok. Titok, ami ott lappangott eddig és ott lappang majd ezután is minden napunkban. De a titokkal senki nem tud egy életet leélni. A titok azért titok, hogy zárjai egyszer felpattanjanak.
http://szombat.org/
