Egy föderáció fejlődéstörténete II.

Konzervatorium I 2009.10.21. 08:01

Ugyanakkor kevés példát hozhatunk fel a történelemből egy új, demokratikus föderáció megszületésére. Az államok többnyire nem békés fejlődés eredményeként, hanem hódítással, forradalommal, háborúval jönnek létre, esetleg valamely korábbi állam romjain (pl. Orosz Föderáció). Abban is kétségtelenül hasonlít a két folyamat, hogy bár megtorpanások vannak, de soha, egyik fejlődés sem fordult vissza. Ami egyszer alapvetően 'szövetségi' hatáskör lett, az soha nem vált tagállami hatáskörré újra, legfeljebb az államszövetség átengedi a gyakorlását a tagállamok számára.

Az első részt némi hiátussal, de a megismételt ír népszavazás sikere kapcsán talán épp időben követi a második, befejező rész, amely a polgárháborúhoz vezető helyzetet és annak politikai lezárását tárgyalja, a végén pár rövid gondolattal a két államszövetség hasonlóságairól és különbségeiről. Kara Kálmán írása.

A föderáció egyik legnagyobb szakítópróbája kétségtelenül a rabszolgakérdés volt. Az Egyesült Államokban ekkor még a tagállamok delegálták a szenátorokat, és a rabszolgatartó és a rabszolgaságot tiltó államok közötti szembenállás olyan ügyekben, mint például a rabszolgakereskedelem, szakadáshoz vezethetett volna. A rabszolgakérdésben az 1820-as Missouri Compromise hozott ideig-óráig megnyugvást. A Missouri Kompromisszum egyrészt Maine szabad (nem rabszolgatartó) államként való felvételét, Missouri rabszolgatartó államként való felvételét, valamint a rabszolgatartás megtiltását jelentette az északi szélesség 36°30'-től északra, kivéve Missouri állam területét (ezt a döntést egyébként a Legfelsőbb Bíróság 1857-ben alkotmányellenesnek találta). Három ilyen kompromisszummal - a korábban említett 1790-es, a most tárgyalt 1820-as és egy későbbi, az 1850-es - csak elodázni tudták a kérdés eldöntését, ám - szemben Jefferson reményeivel - az így nyert haladék ellenére sem sikerült létrehozni olyan erős kötelékeket az államok között, amelyek elkerülhetővé tették volna a fegyveres összecsapást. Ráadásul a Missouri Kompromisszum nyomán egyre inkább kezdtek láthatóvá válni a demokrata-republikánus párton belüli repedések.
Az 1828-as év több szempontból is változásokat hozott. Andrew Jackson lett az elnök, az első elnök a vadnyugatról: Jackson katonai karrierrel rendelkezett, mielőtt politikussá vált volna. Ő volt az, aki gyakorlatilag megteremtette az Egyesült Államok második politikai berendezkedését: a föderalista párt eddigre már eltűnt, a politikai életet meghatározó demokrata-republikánus párt pedig ekkor kettészakadt a Demokrata Pártra és a Nemzeti Republikánus Pártra. Utóbbi a Whig Pártban egyesült a többi, Jackson politikáját ellenző erővel.

Még Jackson elődje, John Adams fia, John Quincy Adams elnök egy szigorú vámtörvényt fogadtatott el, amely az ipart részesítette előnyben a kereskedelem és a mezőgazdaság rovására. A vámtörvény miatt látványosan kiütköztek a déli államok mezőgazdaságra épülő, és az északiak iparosabb gazdasága közötti ellentétek. 1832-re odáig fajult a helyzet, hogy Dél-Karolina alkalmazhatatlannak nyilvánította a szövetségi törvényt saját területén (Nullification Crisis). Erről robbant ki az egyik legérdekesebb vita a szenátusban, a Webster-Hayne-vita, amelyből a konkrét kérdéstől elvonatkoztatva végül a szövetségi állam és a helyi államok érdekeinek vitája lett. A közvélemény ítélete szerint a vitát az uniópárti Webster nyerte meg, míg a Dél-Karolinát képviselő Hayne alulmaradt. Webster szájából hangzott el a később Lincoln által - kicsit más szavakkal - világhírűvé tett "government made for the people, made by the people, answerable to the people", ami ilyen formájában még egyértelműbben fejezi ki a demokratikus kormányzásnak a három alaptételét: a népért való kormányzást, a nép általi kormányzást, a népnek felelős kormányzást.

A krízist végül kompromisszum zárta le 1833-ban. Bár egy átmeneti időre a vám mértéke jelentősen enyhült, Dél-Karolinának le kellett mondania a szövetségi jogszabályok alkalmazásának megkérdőjelezéséről és kizárásáról. Hovatovább a kongresszusi események alapján egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok jelentős része egyáltalán nem ismeri el az államoknak azon jogát, hogy a szövetségi szabályokkal ellentétesen lépjenek fel, azokat ne tartsák és tartassák be.

Jelen cikk szempontjából a következő említésre méltó esemény az 1850-es kompromisszum (Compromise of 1850), amely az utolsó volt a három rabszolgakérdéssel kapcsolatos megállapodás között. Bár ezek közvetlenül ugyan nem érintették a szövetségi állam és a tagállamok viszonyát, ugyanakkor megszületésükkel elodázták a kiválással kapcsolatos kérdések felmerülését. Texas felvételét és a mexikói háborúban megszerzett területek sorsát öt törvénnyel rendezték: Kaliforniát szabad államként felvették az Unióba, a fővárosban eltörölték a rabszolgakereskedelmet - de nem a rabszolgaságot, megszervezték az Új-Mexikó és Utah területeket (államiság nélküli, a szövetségi állam igazgatása alatt álló részei voltak ezek az Egyesült Államoknak, amelyek maguk dönthették el, hogy engedélyezni vagy tiltani akarják-e a rabszolgaságot), elfogadtak egy a szökött rabszolgákkal szembeni kemény fellépést előíró törvényt (amely az Egyesült Államok minden polgárának kötelezővét tette a szökött rabszolgák kézrekerítésében és visszaszolgáltatásában való közreműködést, ez volt a Fugitive Slave Act, amely ugyanakkor az északi lakosságot sokkolta, kényszerítve őket a rabszolgakérdéssel való szembenézésre, növelve a északiak és déliek között meglévő távolságot), valamint Texas államról leválasztották a nyugati részét pénzügyi kompenzáció mellett.

A polgárháború kitöréséhez vezető egyik közvetlen lépcső az 1854-es Kansas-Nebraska törvény volt. Míg a korábbi kompromisszumok a rabszolgakérdést központilag rendezték, a Kansas-Nebraska törvény (Kansas-Nebraska Act) ezt az újonnan kialakított területek lakosságára bízta (akik népszavazással az államként való felvételükkor döntenek majd róla), eltörölve ezzel a Missouri kompromisszumban megállapított vonalat, miközben a javaslatnak az elsődleges célja egy transzkontinentális vasútvonal kialakítása volt. Ugyanakkor nagyon komolyan megosztotta a meglévő politikai struktúrát és az egész közéletet a kérdés. A Kansas-Nebraska tövény vitája vezetett végül a harmadik politikai struktúra (Third Party System) kialakulásához, amelyet 1854-1890 közötti időre tesznek. Az 1850-es kompromisszum nyomán a whig párt elkezdett szétszakadni, 1852-ben például az elnökjelöléssel kapcsolatban jól látható déli és északi frakciók alakultak ki, majd a Kansas-Nebraska törvény nyomán az északi whigek nagy része átlépett a Republikánus pártba, amely éppen ennek nyomán vált országos jelentőségű párttá. Eközben a demokrata párt is szétszakadt, északi tagjai általában elhagyták a pártot.

Intermezzo: a megszervezett szövetségi területek (organized territory-k) ebben a korban a tagállamok előkészítő formái voltak. Egyrészt megnyitották őket a bevándorlás, letelepedés számára, saját ideiglenes kormányzatot kaptak, tövényhozást választottak, ugyanakkor nem volt saját alkotmányuk, és a földek felett a szövetségi kormány rendelkezett. Kansas esetében az súlyosbította a helyzetet, hogy mindkét oldal - a rabszolgatartók és a rabszolgaságot ellenzők - aktivistái jelentős számban vándoroltak be a területre, ahol aztán 1855 és 1859 között erőszakos összecsapásokra került sor a két tábor között, amely eseményeket Bleeding Kansas névvel szokás illetni. Végül Kansas 1861-ben szabad államként csatlakozott az Unióhoz.

1860-ban végül a demokrata párt szétszakadása nyomán Lincoln lett az elnök, de gyakorlatilag csak északi szavazatokkal. Dél-Karolina a választásokat követően kijelentette, hogy az Uniót megszünteti a többi tagállammmal. 10 másik tagállam csatlakozott hozzá, további kettőben pedig - Kentuckyban és Missouriban - egyaránt voltak szeccessziópártiak és ellenzők, végül az uniópárti kormányzat mindkét államban felülkerekedett. A jelen cikk szempontjából különösebben nem érdekes a kérdés, hogy meg lehetett-e volna a korábbi kompromisszumokhoz hasonlóval akadályozni a polgárháborút, a lényeg, hogy az Egyesült Államokból való kiválás kérdését végeredményben nem jogszabályok vagy bírósági ítélet, hanem a különböző kérdések (legelsősorban is a rabszolgatartás, kisebb mértékben a vámok) mentén felsorakozott tagállamok fegyvereseinek összecsapásai.

A polgárháborúban hozott véres ítéletet néhány évvel követte egy, a Legfelsőbb Bíróság által meghozott ítélet is, a Texas v. White ügyben ki is mondta, hogy az Egyesült Államoktól nem szakadhatnak el tagállamai.

A polgárháborút a Rekonstrukció (Reconstruction) időszaka követte. 1870-re kapta vissza minden déli tagállam az önrendelkezését, addig katonai igazgatás alatt állottak. Ugyanakkor sokáig rendszeresek voltak a korábbi rabszolgák és a fehérek közötti összecsapások, és általában nem szokás sikeresnek tartani a Rekonstrukciót. Fontos fejlemény ugyanakkor a 14. Alkotmánykiegészítés elfogadása, amely alapján az Egyesült Államok Alkotmánya első kiegészítéseinek a tagállamokra való vonatkoztatása megjelent.

Intermezzo: A Rekonstrukció sikertelensége több oldalról is nyilvánvaló: az Egyesült Államok fekete állampolgárainak a helyzete nem fordult jobbra, a demokraták visszaszerezték az összes déli államot, és elkezdődött a szegregációs törvények megjelenése, az 'egyenlő, de elkülönített' doktrína alapján. A szavazásokból általában diszkriminációmentesnek tűnő, de igazából jól megtervezett módszerrel zárták ki a feketéket (pl. csak azokat engedték szavazni, akik tudtak olvasni, és emellett külön törvényben biztosították azok szavazati jogát is, akiknek vagy akik rokonainak 1866-ban volt szavazati joga). Ellenben megjelentek különböző radikális, erőszakos szervezetek, amelyek közül a leghíresebb valószínűleg a Klu Klux Klan. A szegregációs törvények természetesen nem csak a déli államokra terjedtek ki, a szövetségi szervekre például a népek önrendelkezésével kapcsolatos elvei miatt oly gyakran körülrajongott Woodrow Wilson terjesztette ki.

Egy rendkívül fontos fejlemény a 16. alkotmánykiegészítés elfogadása. Korábban - amint azt egy 1895-ös Legfelsőbb Bírósági ítélet is megerősítette - a szövetségi állam közvetlen adót csak egységesen, arányosítva vethetett ki, ráadásul minden adót csak az egész Egyesült Államok területére lehetett kivetni. Ez vagy népszámlálást követelt meg az adókivetéshez, vagy pedig az államok közötti arányosítást. A 16. alkotmánykiegészítés ugyanakkor 'eltörölte' ezeket a követelményeket, gyakorlatilag közvetlen adóztatási jogot kapott a szövetségi állam. Ennek a fejleménynek a súlyát nem lehet túlértékelni, egy tipikus állami ismérvről van szó, amely a szövetségi állam tagállamoknak való kiszolgáltatottságát csökkentette.
Az államok jogai előkerülnek még egyszer hívószóként - és szintén a feketékkel kapcsolatos ügyben. 1948-ban Truman elnök a hadseregben a feketék és a fehérek közötti különbséget csökkenteni ill. megszüntetni próbálta, a déli demokraták egy része 'fellázadt' az addigra jelentősen átalakult Demokrata párttal szemben, és megalakították a Tagállami Jogok Demokrata Pártját (States' Rights Democratic Party), amely pártot egyébként dixiekratáknak nevezeztek a köznyelvben. Ez nem élt meg különösebben hosszú időt, az 1948-as választás után szétesett, és valójában a tagállamok joga legfeljebb hívószóként érdekelte a tagságot.

Több ok miatt is kétséges, hogy mennyire lehet az amerikai szövetségi állam kialakulását példaként állítani a jövő Európája elé. Számos olyan alapvető különbség van, amely a két kérdést elválasztja egymástól. Egyrészt az Egyesült Államok történelmében volt egy olyan kérdés - a rabszolgaság, később a faji megkülönböztetés kérdése - amely egyrészt az ország minden polgárát érdekelte, másrészt alapvető megosztottságot jelentett, és akár a fegyveres harcra is készek voltak érte a felek (persze Európa számára egyszerre áldás és átok, hogy nincs ilyen). Volt azután az Egyesült Államoknak vagy másfél nyugodt évszázada arra, hogy kiforrja magát - Európa esetében nem lehet ilyenre számítani. Az is fontos különbség, hogy voltak elképzelések - például az egykor oly hansúlyos Manifest Destiny - arra, hogy mi is az Egyesült Államok célja, küldetése, és nem mellékesen az alapvető jogi dokumentumok is közérthetőek voltak - vessük csak össze az Egyesült Államok Alkotmányát a regénnyi terjedelmű Lisszaboni Szerződéssel. Az Egyesült Államok meg volt áldva olyan személyiségekkel is - és ez még ma is jellemző - akik mellett határozottan ki lehetett állni vagy ellenezni őket. Nemcsak Washingtonja és Jeffersonja volt az amerikai közéletnek, de Webstere, Hayne-e, Lincolnja, Davise is. Az Unió pedig nagyjából Delors óta nem tud felmutatni fajsúlyos politikai vezéregyéniséget, szereplőt, a rossz értelemben vett bürokrata mentalitású vezetők jellemzik (akik persze ettől függetlenül sok hasznos dolgot csinálnak). Egyszóval: az Egyesült Államok működött politikai közösségként a kezdetek óta, míg az Európai Unió politikai közösségek közös gyakorlóterepeként és elfekvőjeként funkcionál.

Ugyanakkor kevés példát hozhatunk fel a történelemből egy új, demokratikus föderáció megszületésére. Az államok többnyire nem békés fejlődés eredményeként, hanem hódítással, forradalommal, háborúval jönnek létre, esetleg valamely korábbi állam romjain (pl. Orosz Föderáció). Abban is kétségtelenül hasonlít a két folyamat, hogy bár megtorpanások vannak, de soha, egyik fejlődés sem fordult vissza. Ami egyszer alapvetően 'szövetségi' hatáskör lett, az soha nem vált tagállami hatáskörré újra, legfeljebb az államszövetség átengedi a gyakorlását a tagállamok számára.

Ez a cikk nem jöhetett volna léte a Wikipedia amerikai történelemről írott remek szócikkei nélkül.

 

Kara Kálmán


A bejegyzés trackback címe:

http://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr221429755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.10.22. 19:56:52

jó cikk, én személy szerint sajnálom az európai alkotmány elvérzését.
Az lehetett volna valami, amiért lehet lelkesedni.

Danny Smiřický 2009.10.23. 15:33:12

Érdekes a szerző megközelítése, ugyanakkor felhívnám becses figyelmét arra, hogy az amerikai föderáció legjelentősebb problémája a kezdetektől az első részben némi említést nyerő tizedik alkotmánykiegészítés és annak értelmezése - megspékelve a szövetségi szervek hatáskörei elvi numerus claususának illetve a szövetségi kormányzat ezt folyamatosan feszíteni kívánó törekvéseinek állandó konfliktusával. Jelentős probléma volt a rabszolgaság, de korántsem az egyetlen kiemelt fontosságú ügy a föderáció fejlődéstörténetében.
Igaz, amit a szerző állít, miszerint az Egyesült Államok Alkotmánya közérthető szöveg - ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság folyamatos alkotmányértemező tevékenyége pont azt mutatja, mennyire eltérő jelentéstartalmat kapcsolhatunk egy-egy alkotmányos passzushoz.

kulalak 2009.11.01. 18:35:18

Vartam volna, hogy valaki kimondja. Nincs masnak eselye csak az Europai Egyesult Allamoknak. Az amik berendezkedese tesztelt, kiprobalt, majdnem egy az egyben atveheto. A fegyvertartast (right to bear arms) ki lehet venni.
Biztos eszebe jutott ez mar masoknak is. Mire varnak?

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc