Az első könyv címe szimbólumértékű szeretne lenni: a szerző a szovjetek által épített ideiglenes hídon tér vissza Felső-Magyarországról 1945-ben, s a déli hídfőben szovjet katonák segítenek neki feltolni a családi szekeret a folyóparti meredélyen. Lehet így gondolkodni Magyarország történelméről, abszolút igazságnak mégis nehezen venném. Családunk inkább ezüstkanalak és Singer-varrógépek viszonylatában látja ugyanezt.
Ablonczy Balázs recenziója Csernok Attila két könyvéről
Csernok Attila: A komáromi pontonhíd. Budapest, 2008, magánkiadás. 432 oldal, 3200 forint. Csernok Attila: A valóság erejével… Budapest, 2009, magánkiadás. 348 oldal, 3200 forint.
A Konzervatóriumtól némiképp idegen a könyvrecenziók megjelentetése, és ez nagyon helyes. Mindenki olvasson, és ne higyjen annak, aki azt állítja, hogy olvasott. A mostani sorokat talán az indokolja, hogy egyelőre nem tudni: új történeti paradigma kialakulásának vagy egy siratnivalóan gyermeteg utóvédharcnak vagyunk-e a tanúi. Akárhogy is van, a jelenség érdekes, a nyolcvanéves közgazdász történetpolitikai elmélkedésének önmagán túlmutató jelentősége van. Csernok, aki számtalanszor hangsúlyozza a maga „osztályidegen” származását (édesapja a m. kir. honvédség állatorvosaként szolgált), a Központi Statisztikai Hivatal, majd a Minisztertanács Gazdasági Bizottságának munkatársa, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. 1982-től a Medicor brazíliai leányvállalatának vezetője lett, innen is ment nyugdíjba. Azóta az év felét Magyarországon, másik felét Brazíliában tölti.
Hernádi Judit és a fórumozók
Magyarországon 2007-ben 13200 cím jelent meg a könyvpiacon (2008-ban kicsit kevesebb), és egészen bizonyos vagyok benne, hogy számos jelentős munka közülük nemhogy el sem jutott a potenciális olvasókhoz, de hírt sem kaptak róla. Vajon mi indokolhatja, hogy fentebbi művek szerzőjét
kétszer is
meginterjúvolta a 168 Óra?
Beszélgetett vele Verebes István a Napkeltében és az
Alexandra Könyvesházban (cserébe Csernok idézte Verebes
Maya című, Hernádi Judit életéről szóló könyvének veretes sorait a munkáiban), Orosz József
kérdezte őt a Klubrádióban és nem más, mint Kende Péter (nem a méltán kitűnő Orbán-monográfus, hanem a Párizsban élő szociológus)
ismertette az első könyvet, egy teljes kolumnán az Élet és Irodalomban. Bár ő már tett bizonyos finom distinkciókat a könyv kapcsán, írása összességében nagyon is elismerő, hasonlóan az örökké kereső-kutató Tokfalvi
blogbejegyzéséhez, aki a magyar realizmus apostolát ünnepli Csernokban. Kende és Verebes István a második mű fülszövegének megírására is vállalkoztak. Azok elég siralmas sorok (Csernok eszerint „nem mér különböző mércékkel”: ez nyilván valami vércinikus posztmodern tréfa.) És a hardlájner baloldal fórumain (klubradio.hu, kapcsolat.hu, 168ora.hu) az olvasók és rajongók úgy ajánlgatják egymásnak Csernok műveit, mint egy új, elfogulatlan magyar történelemszemlélet alapmunkáit.
A helyzet ezzel szemben az, hogy mondott szerző idegenül mozog a történelem világában: gyakorta vét tényhibákat, olvasottsága korlátozott, egyes eseményekről pedig egyáltalán nincs tudomása. Elfogulatlannak pedig végképp nem lehet nevezni. Stílusa gyarló, műveinek eszmei tartalma pedig igencsak átlátszó. A XX. századi magyar történelem igazából csak ürügy arra, hogy elmondja, mivel van baja a mai politikában. Az első kötet egyik fele önéletrajzi vonalat is visz, és ez jóval érdekesebb is lenne az állandó bölcsködésnél, a kellő ismeretanyag híján állandóan önmagába visszaforduló puffogásnál. Csernok munkái beleillenek abba sorba, amelyben az elmúlt években az 1990 előtti nómenklatúra egyes tagjai (Berecz Jánostól
Sándor Györgyön át Kanyó Andrásig és kevésbé ismert diplomatákig) emlékezés vagy múltidézés címén saját diktatúra-képüknek próbálnak meg híveket szerezni.
A művelt esszé nyomában
Azzal egyáltalán nincs baj, ha valaki különösebb történelmi képzettség híján történelmi eseményekről filozofál, éppen ellenkezőleg. A magyar közéletnek is égető szüksége lenne a művelt esszére, amely vitát generálhat vagy továbblendítheti egyes történelmi kérdések újragondolását. Lehet olvasni parádés magyar fürdőtörténetet néprajzostól, ragyogó történeti munkát politológustól és jó regényt, mondjuk az orvos végzettségű Németh Lászlótól vagy a matematikus Esterházy Pétertől. A diploma tehát nem minden. S kritikus, akár fájdalmas önvizsgálatoknak is kell, hogy tere legyen egy ilyes gondolatfüzérben.
A közgazdász szerzőnek van előképe: Kopátsy Sándor, hasonló háttérrel és végzettséggel hosszú évek óta publikált – néha egészen vérlázító hülyeségeket – a magyar történelemről. Számomra emlékezetes volt az a cikke, mely a liberális Magyar Hírlapban jelent meg, s amelyben az arisztokrácia és a középosztály szükségszerű megsemmisítéséről értekezett, mint a történeti fejlődés útjába kerülő objektív akadályok elhárításáról. Aki akarja, keresse meg a kopatsyponthu-n, de a Gondviselés cinikus ám roppant igazságos húzása nyomán az oldal tele van vírusokkal (csak szólok). Kopátsy inspirálólag hatott Csernokra is, alapvetéseire több helyen hivatkozik, sőt nem habozik őt egy helyütt vátesznek nevezni.
Rákositól Gyurcsányig, meg vissza
A tavaly és idén megjelent Csernok-művek alapképlete viszonylag egyszerű: a dualizmus-kori és a két háború közötti Magyarország fertelmes volt, a világháborús vereséget és a szovjet megszállást csak magunknak köszönhetjük, a holokausztért mindenki felelős, a nemzet egésze. Aminek pusztán erkölcsi szempontból lehet és volna is jelentősége – vö. keresztény bűnbánat – de történeti megállapításként bűnösen egyszerűsítő. Ráadásul úgy, hogy Csernok többször is deklarálja idegenkedését az egyházaktól, hittől.
Szerinte a Rákosi-korszak, melyben bár „történtek törvénytelenségek”, emelkedő korszak az ország életében. Miután megjegyzi, hogy a sötét oldalak „eltúlzott hangsúlyt kaptak” a visszaemlékezésekben, általánosságban így értékel: „Új élet kezdődött a romok helyén! Ma említésre sem érdemes közhely, akkoriban boldog igazság volt. Magyarország igazsága, a mi igazságunk” (KP 215). Továbbá ’56 megfontolatlan hőzöngés volt, a Kádár-korszak Magyarország aranykora („Mindent összevetve, a XX. század politikusai között Kádár János volt az egyetlen államférfi az ország élén.” KP 380). Kádár az első kötet hőse is egyben. A másodiké inkább Gyurcsány Ferenc (Összegzés gyanánt: „A történelem válasza: Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet” VE 326), s a kötetnek az a célja, hogy rettentő sok redundanciával, az elviselhetőnél lényegesen több idéző- és felkiáltójellel reflektáljon az első könyvét ért bírálatokra, illetve megrajzolja a rendszerváltozás utáni Magyarország portréját. A történet hanyatlástörténet: elbukik az az államférfi, aki az elődök elrontott Magyarországát rendbe tudná hozni. Csernok világképének origója az 1968-as gazdasági reform és a statisztikai hivatalban töltött évek: ehhez képest ítéltetik meg a mindenkori magyar politikai elit. A szerző láthatóan a szabaddemokratáktól is idegenkedik, de nem ők járnak a legrosszabbul.
Mérlegéből süt a jobboldal (itt a szélsőjobb és a jobb természetesen egybemosódik) iránti ellenszenve, Csernok még azért is szemrehányást tesz Fodor Gábornak, hogy a nyolcvanas években nem ismerte fel szobatársa, Orbán Viktor „gátlástalanságát és hatalomvágyát” (VE 255). A visszamenőleges kárhoztatás (vö. anakronizmus) amúgyis az oeuvre egyik historiográfiai újításának tűnik: kap Kossuth és az 1867 utáni magyar liberális elit (nem békültek ki a nemzetiségekkel), a Horthy-kor (hadat üzentünk a Szovjetuniónak. A kijelentés alapérvként számtalanszor tűnik fel a kötetekben, a legváltozatosabb szöveghelyeken. Olyan, mint a skíz a tarokkban: mindent visz. Előszámolását hétnél abbahagytam.), ’56 (mindenki tévedett), rendszerváltók (még inkább). A szummum mindenképp az, amikor Jeszenszky Géza kap ki azért, mert egy 2005-os cikkének állításait nem tanították a két háború között a középiskolákban. (KP 69).
Ürügyek
Csernok, bár sokmindent elolvasott, ami a Kádár-kor Magyarországán slágerkönyvnek számított (Kádár Gyula és Shvoy Kálmán emlékiratait, Ránki György műveit és egyebeket) és néhány olyasmit is, aminek semmi köze a magyar történelemhez: Moldova György műveit, Bolgár György
Beszéljük meg! című könyvét, HVG- és 168-óra cikkeket, olvasói leveleket és Robert O. Paxton (a vichy-i Franciaországról szóló jónéhány alapmű amerikai szerzője) egy tanulmányát – portugálul. S nehezen látszik az értelme annak is, hogy Csernok függelékként hosszú oldalakat közöl kivonatolva az 1910-es népszámlálás adatsoraiból. De a hivatkozásokból kitűnik: a szerző úgy ír a történelemtudományról, hogy annak eredményeit nem ismeri. Nem a legfrissebbeket, az elmúlt húsz évet sem. Ír Tiszáról (hosszan és gyalázólag), anélkül, hogy megemlítené Vermes Gábor alapvető
munkáját. Ír baromi hosszan Trianonról, de Romsics Ignác
összefoglalását teljes hosszában nem használta (Romsics XX. század-történetét sem), sem Rainer M. János Nagy Imre-életrajzát és úgy szidalmazza a magyar nacionalizmust/nemzeteszmét, hogy annak klasszikus műveit, (például Gyurgyák János
munkáját, de említeni lehetne Szűcs Jenőt vagy Joó Tibort is) meg sem parittyázza, még a baloldaliakat sem. A doni katasztrófa leírásában Nemeskürty István hetvenes évek eleji munkájánál van jobb és frissebb,
Szabó Péteré: az sem kellett neki. Láthatóan nem tudta tisztázni magában a szépirodalom (Esterházy Péter, Vámos Miklós), a regényesített memoár és önéletrajz (Bárczy János és Reviczky Ádám) valamint a történelmi források közti különbséget – neki tetsző idézetekre kedvvel és gyakran hivatkozik, még akkor is, ha azokat az égvilágon semmi nem támasztja alá. Megesik az is, hogy ha valamiről nincs tudomása, azt egyszerűen kétségbe vonja: így jár Oláh György
publicista a „hárommillió koldus” kifejezés szerzőségével kapcsolatban (VE 77). Pedig hát az ő volt, nincs mit tenni.
Hibák és bűnök
Akiket felhasznál, és netán adataik mellett neki nem tetsző kijelentéseket talál, azokat súlyosan elmarasztalja. Így kap rendesen Ungváry Krisztián a kassai bombázás és a doni katasztrófa bemutatásáért (KP 135-136, 145) – pedig szakértelmét a kérdésben aligha lehet kérdésessé tenni. De jut Charles Gatinak, Fejtő Ferencnek. Litván Györgynek vagy Gyurkó Lászlónak is egyes, 1956-tal, a magyarországi kommunizmussal (ami „nem is volt”) kapcsolatos kijelentéseikért; pedig velük még szimpatizál is a szerző. A történelem ürügyként való felhasználása pontosan tükröződik Csernok adatkezelésén. Számára a tények fétikus tisztelete („sine ira et studio”, hangsúlyozza sokadjára is) az első, ezek működtetik a kádári technokrácia apológiáját, ezek cáfolják a jobboldal hazugságait, farizeusságát és leplezik le bűnösségét. Ugyanakkor gondjai éppen neki támadnak egyszerű kronológiai, földrajzi faktumokkal is: az újvidéki Hideg napok 1942-ben voltak, (több helyütt, KP 113), Apponyi Albert nem Versailles-ba ment béketárgyalásokra (KP 20), ott csak aláírták a békét. Fiume városa nem volt Modrus-Fiume vármegye része. Továbbá: 1920-ban még nem jelent meg a Le Monde című napilap (KP 79), Széll Kálmán 1908-ban nem volt miniszterelnök (mondatai nagyon tetszenek Csernoknak. Első idézés: KP 58), Nagy-Britannia nem ellenezte az 1938-39-es magyar területvisszacsatolásokat (VE 96), 1961-ben Péter János már nem volt református püspök (KP 297), a keresztény felekezetek papjai nem szavazták meg a 3. zsidótörvényt (VE 123). Teleki Pál 1920 után saját birtokain nem csinálhatott földreformot, mert helyette csinált a román állam (VE 131), szerinte a két világháború között „kereszténydemokrata” rendszer volt Magyarországon (VE 149) és így tovább, számos esetben. Ha pedig a történelmi interpretációk nem kedveznek neki (például 1956-ról), akkor saját személyes élményeit szegezi velük szembe, ami a sine ira et studio elvének aligha felel meg.
Rettenetes alakok
Vannak olyan élő alakok, akiket Csernok, khm, nem kedvel: Csoóri Sándor, Sólyom László, Orbán Viktor, Borbándi Gyula és még sokan mások. Leszólásukkal nem tud betelni, de a köpködésből sajnos még az invenció is hiányzik, a szerző ugyanazokat a témákat, idézeteket variálja a végtelenségig. A csúsztatás már tényleg csak a legkisebb baj. A számos esetben pongyola fogalmazás (a butikosnyelv olyan virágai, mint a „tessenek”) és az önbuzdító nekirugaszkodások („nem akarok nagyon durván fogalmazni”), folyton felbukkanó modorosságok (simára koptatott, de pontatlanul előadott közhelyek, latin közmondások, választ nem váró, patetikus kérdések) elég férfias munkává teszik a mondanivaló befogadását. A nehézkesség, az anakronizmusok, a tényhibák és a személyeskedés mellett van néhány utolérhetetlen mélypontja a szövegfolyamnak. Ilyen például a határon túli magyarokról szóló eszmefuttatás, a Kádár-rendszer fogyasztói nacionalizmusának tökéletes újrafogalmazása (VE 310-311), vagy a szlovákiai magyarok provokatív magatartásának taglalása (miért beszélnek magyarul és miért magyar nyelvűek a boltfeliratok? VE 57). Vagy annak a felvetése, hogy a szlovák nacionalizmus és Jan Slota pártja azért erős, mert Duray Miklós nacionalizmusa életre keltette (VE 57-58, 226, és a fentebb belinkelt 168 Óra interjúban is). Durayt, aki, mint megtudjuk: „megélhetési politikus”, nyilván lehet nem szeretni, tetteit/kijelentéseit mélységesen elítélni, esetleg neheztelni rá autóvezetési
szokásai miatt. De Duray egyrészt egyike a kevés, értelmiségi attitűddel megáldott/megvert, mélyebb reflexiókra képes magyar politikusnak, másrészt már akkor küzdött emberi és kisebbségi jogokért, és vállalta értük a börtönt, amikor Jan Slota vállalatánál magyar nemzetiségű raktárosokat
gyepált, egy Csernok Attila nevű közgazdász pedig a kommunista diktatúra vezető tisztviselője, majd ugyanezen rendszer külkereskedője volt Dél-Amerikában.
Az első könyv címe szimbólumértékű szeretne lenni: a szerző a szovjetek által épített ideiglenes hídon tér vissza Felső-Magyarországról 1945-ben, s a déli hídfőben szovjet katonák segítenek neki feltolni a családi szekeret a folyóparti meredélyen. Lehet így gondolkodni Magyarország történelméről, abszolút igazságnak mégis nehezen venném. Családunk inkább ezüstkanalak és Singer-varrógépek viszonylatában
látja ugyanezt, én viszont nem is állítom, hogy az ügyben harag és részrehajlás nélküli lennék.
Csernok könyvei felvetéseikben, nyelvhasználatukban, gondolatmenetükben elég pontosan leképezik azt, amit rajongói gondolnak a magyar történelemről és a magyar jobboldalról. Velük azonos hangütésben, de nagyobb erudícióval jelenít meg paradoxonokat (nemzeti érzület rossz, de a kommunista rendszer menedzselte sportsikerek és a nyomukban feltámadó büszkeség jó; kommunizmus nem volt, de egyébként azok a legnagyobb kommunisták, akik a jobboldalon szerepelnek manapság stb.), amelyek, úgy tűnik, állandó elemei maradnak a honi közgondolkodásnak. Ez a történelemkép is van olyan torz, manipulatív és kirekesztő, mint bármilyen más, amivel bunkózni szokták a jobboldalt.
A múltért vívott harc szemmel láthatóan új szakaszába lépett.
KP=A komáromi pontonhíd
VE=A valóság erejével…
