Ha volt valami értelme annak, hogy két és fél évig Angliában éltem, annyi mindenképpen, hogy megtanultam felismerni a posztkádári mémeket: egyszerűen vannak olyan nézetek, amelyek csak diktatúrákban alakulnak ki, jogállamban nem, még akkor sem, ha az adott jogállamban durván erős a baller-aufklérista befolyás. Még akkor sem.
Az egyik ilyen posztkádári mém az - és sajnos értelmes, jószándékú fiatalemberektől is hallani - hogy jobb egy okos gazember, mint egy jószándékú hülye. Aaaaaaargh. Dehogy jobb. Szinte sose jobb, legfeljebb nagyon ritkán. Ennek többféle oka is van.
I. Ismereteink korlátozottak
I/1. Tudjuk, hogy a hosszú távú önérdek elég jól egybeesik az etikus viselkedéssel, mégpedig azért, mert az emberek a tetteinkre reagálnak. Ha tehát úgy akarjuk, hogy számunkra kedvezően reagáljanak, kénytelenek vagyunk viszonylag normálisan viszonyulni hozzájuk, még akkor is, ha semmiféle moralitás nincs bennünk, hanem csak önérdek.
I/2. Az okos ember, beleértve az okos gazembert is, felismeri a saját hosszú távú önérdekét.
I/3. Tehát az okos gazember messzemenően szimulálni tudja a tisztességes embert.
I/4. Azaz sose jössz rá, hogy gazember. Arról tudod, hogy gazember, aki hülye is. Például drágán mócsingot adó vendéglős nem csak rabló, hanem hülye is: maga alatt vágja a fát.
I/5. A gazemberek felismerését tehát korlátozza, hogy csak a hülye gazembereket ismerjük fel. Ismerünk tehát okos és tisztességes embereket, hülye és tisztességes embereket, hülye gazembereket, okos gazembereket nem, mert nehéz őket felismerni.
Rossz, hibás maga a kérdés, szkeptikusabban kellene feltenni: mi a jobb, a tisztességes idiótának látott, felismert, vélt ember, vagy az okos gazembernek látott, felismert, vélt ember? És akkor rögtön leesne, hogy utóbbi nem létezik, v. nagyon ritkán, mert ez ellentmondás.
Tehát nem is választhatunk tisztességes hülye és okos gazember között, hanem tisztességes hülye és hülye gazember között lehet, plusz okos és tisztességes emberek között, de ez a harmadik kategória ebben a kérdésfeltevésben nem játszik.
I/6. Az pedig nyilvánvaló, hogy már valaki hülye, akkor legalább legyen tisztességes, nem?
II. Szándék, akarat, volíció
II/1. Az ember szándékkal, akarattal, volícióval bíró lény.
II/2. Egy egyszerű modellel mondhatjuk azt, hogy moralitásunk azt adja meg, hogy milyen irányú a szándékunk: a rossz ember rosszat akar, a jó ember jót. Intelligenciánk pedig azt, hogy mennyire vagyunk hatékonyak ezen cél elésérében.
II/3. Tehát a tisztességes hülye jót akar, de gyengén, rosszul valósítja meg, az okos gazember rosszat akar, és azt hatékonyan megvalósítja. Mit szeretnénk inkább: kevés jót vagy sok rosszat?
II/4. A volíció, szándék többnyire fontosabb a tudásnál, tehetségnél.
Menjünk vissza a vendéglős példára. Mondjuk, hogy a tulaj maga főz. Ha tök béna hozzá, de szívvel-lélekkel igyekszik, akkor azért abból lehet elviselhető eredmény. Talán nem pont a legideálisabb "medium" állapotra van sütve a bélszín, de ellensúlyozhatja egy csomó mással, ami tehetséget sokat nem, csak igyekezetet, akaratot igényel: adhat előtte egzotikusabb pálinkákat, csipkebogyópálesz meg mézespálesz meg ilyenek, hozzá csapolt Staroprament vagy egyéb kiváló cseh sört, adhat utána nagy választékú, 20-30 féle fagylaltkelyhet, meg ilyeneket, és akkor az összélmény azért elviselhető.
De ha egyáltalán NEM IS AKAR a vendég kedvében járni, akkor mit számít az, hogy tudna ő, ha akarna?...
II/5. Sokkal fontosabb tehát az, hogy mit akarunk, mint hogy mennyire tudjuk megvalósítani. Ha nagyon akarjuk azt a valamit, úgyis beletanulunk valamennyire.
III. Mi van e mém mögött?
Most lehet, hogy a nyájas olvasó forgatni fogja a szemeit, hogy minden bokor mögött a Felvilágosodást látom, de azért azt be kell látni, hogy ezek klasszikus aufklér problémák.
Klasszikus aufklér probléma a szándék, volíció, akarat figyelmen kívül hagyása, egyfajta társadalmi determinizmus elképzelése, hogy az embereknek "adott", hogy mit csinálnak, és csak tudásukban különböznek, ti. hogy ki mennyire csinálja jól azt az "adott" dolgot.
Természetesen ez nem igaz. Az akarat, szándék elsődlegességére jó példa a néhai Eduardo. Élhette volna Budapesten a nyelveket jól beszélő újságíró kényelmes és eseménytelen életét. Szemlézgetni mondjuk a spanyol nyelvű sajtót az MN-nek, időnként behívták volna valami délamerikai témáról szakérteni a HírTV-be, Info Rádióba, ebből meg mondjuk szinkrontolmácsolásból viszonylag korrektül meg lehet élni, aztán ennyi. Ehhez képest mennyire... szokatlan életet élt. Mert úgy döntött. Mert ezt akarta. Igenis rengeteget számít a szándék, a volíció, az akarat. Nem a tudása volt speciális. Spanyolul beszélni meg puskával viszonylag pontosan lőni sokan tudnak. Szóval nem annyira speciális tudása v. speciális tehetsége miatt élt nagyon más életet, mint mások, hanem mert úgy akarta, mert a szándékai, motivációi, akarata volt más, mint a többi emberé. (A bátorság meg ilyesmi is sokkal inkább az akarat, a volíció része, mint a tudásé.)
A másik klasszikus aufklér probléma itt az "információs optimizmus", a "tökéletes tudás" feltételezése. A kérdésfeltevés: okos gazember vagy tisztességes hülye, feltételezi, hogy tudásunk pontos: ismerjük, felismerjük az okos gazembereket. Pedig hát ha így lenne, akkor mitől lennének okosak? Az az okos gazember, akit nem ismersz fel, innen kezdve a kérdés maga helytelen. Sokkal szkeptikusabban illene gondolkoznunk: ameddig nem fedezi fel valaki a természettudományos pontossággal működő "svindlerométert", addig objektív állítások (okos gazember, tisztességes idióta) helyett tudásunk korlátait felismerve úgy fogalmazni, hogy okos gazembernek vagy tisztességes idiótának vélt, látott, tartott emberek...
Arra viszont nem tudok választ adni, hogy miért csak aufklér-diktatúrákban alakulnak ki ilyen mémek, és aufklér-jogállamokban miért nem.
Kapcsolódó írások:
Eduardó, avagy a radikalizmus kifutása
