A magyar sajtó igen kevés érdeklődéssel övezte a kanadai főkormányzó, Mme Michaëlle Jean tavaly november végi hivatalos látogatását. A brit uralkodó egyben Kanada királynője is, s ebben a minőségében a főkormányzó helyettesíti. A főkormányzó szerepe jobbára ceremoniális, nem sokban különbözik bármelyik európai koronás fő alkotmányos szerepétől. Egy lényeges különbség azonban van: míg a királyok és királynők - miután egy életen át erre a hivatásra készültek - öröklik a koronát, a Brit Korona kanadai helytartója a kanadai miniszterelnök javaslatára nyeri el az alkirályi (alkirálynői) trónt.
Az egykori Brit Észak-Amerika 1867-ben lett önkormányzó dominium, a brit uralkodót képviselő főkormányzóval, saját brit mintájú parlamenttel és felelős kormánnyal. Kanada erős és gazdag ország, a NATO fontos tagja. Katonái együtt küzdöttek az angolokkal és az amerikaiakkal mindkét világháborúban, majd Koreában. Kanada nagyon sokáig kis Nagy-Britannia volt, szinte teljesen homogén fehér társadalommal, s unalmasan tisztességes viktoriánus politikai élettel. Kanadában sok emigráns magyar is él, s kanadai üzletemberek – zömmel emigráns magyarok, többnyire magyar zsidók, mint Munk Péter és a Reichman-fiúk – egy időben igencsak sok hazai fejlesztésben vettek részt. (Mára az érdeklődés megkopott, nem kis részben azért, mert ezek a kanadai magyarok meghaltak, kiöregedtek, s országunk vonzereje is erősen megcsappant.)
A 60-as évek azonban ott is elsöpörték a régi világot, s a legfőbb seprő egy kanadai francia pojáca, Pierre Eliott Trudeau volt, a baloldali értelmiség és a sajtó, valamint a nők kedvence.
Trudeau John Lennon és Yoko Ono társaságában
Ő nemcsak az addig valóban háttérbe szorított kanadai franciák egyenjogúsítását hajtotta végre, hanem ténylegesen lebontotta a régi angol Kanadát, az erős intézményeket, a minőség és a szabadság iránti elkötelezettséget. A főkormányzói méltóság is ezt a Kanadát jelenítette meg - addig. Kanada – akárcsak déli szomszédja, az Egyesült Államok – korábban is bevándorlók millióit fogadta be, s új életet kínált nekik, valamint részvételt az ország építésében. A bevándorlókat jogrend és jogegyenlőség fogadta, amely elismerte és jutalmazta a teljesítményt. Mindannyian kanadaiak lettek.
Az újraírt kanadai történelem szerint azonban a Trudeau előtti Kanada fehér, intoleráns és rasszista volt, az új, multikulti Kanada pedig nem-fehér, toleráns és intelligens. Nem a személyes teljesítmény számít, hanem bőrszín (feltéve, hogy az nem fehér), a szülőhely (nehogy Kanada legyen) és a politikai elkötelezettség (legyen tökéletes liberális pedigréje).
Castro és Trudeau
Kanadában sokáig a királyi ház hercegei és brit főnemesek képviselték a brit uralkodót, majd kanadai születésű kiemelkedő katonák és diplomaták. De az utóbbi pár évtizedben a kanadai belpolitikai machinációk eredményeképpen egyre jelentéktelenebb, az aktuális politikai krédónak megfelelő figurák költöztek be a Rideau Hallba, az ottawai alkirályi rezidenciára.
Az aktuális politikai krédó pedig immár két évtizede a multikulti és a diverzitás. Az elmúlt harminc évben hét alkirály szolgálta a Brit Koronát, s az utolsó öt főkormányzóból három nő, s az utolsó kettő pedig nem-fehér nő. 2005 szeptemberében a nem-fehér hong-kongi születésű kínai Adrienne Clarkson, igencsak baloldali, egykori CBC (kanadai rádió és televízió) újságírónő helyére eskették fel az ugyancsak nem-fehér (haiti néger), egykori CBC újságírónőt.
A baloldali sajtó természetesen ujjongott.
„Megtestesíti Kanada új arcát”, „a modern Kanada poszter-gyermeke”, „jobban képviseli az új Kanadát, amely bátorítja az egyenlőséget, jutalmazza a törekvőket és üdvözli a világot”. Mme Jean mellett egyetlen más érvet sem tudtak felhozni azon kívül, hogy nem fehér és nő. Ez pedig maga a rasszizmus és a faji és nemi alapú megkülönböztetés („racial and gender-based discrimination”).
Igen jellemző módon az előző főkormányzó, Mrs. Clarkson (született Adrianne Poy) kinevezése idején a sajtó annak örvendett, hogy a főkormányző milyen szerény körülmények közül indult, s milyen nehéz volt megküzdenie a bevándorlókat övező lenézéssel.
A férfi: Viscount Alexander of Tunis, a 17. főkormányzó, a szövetséges erők főparancsnoka II. világháborúban a földközi-tengeri térségben.
A történet szép, csak éppen nem volt igaz: Mrs. Clarksonnak a nagyszülei vándoroltak ki Kínából Ausztráliába, majd onnan vissza Hong Kongba, s ő maga már nagyon is a hongkongi felsőközéposztály életét élte, egy sok-szolgálós, szép nagy házban.
Igazán tökéletes persze akkor lenne a hivatalban lévő főkormányzó, ha multikulti és diversity pedigréjét muszlim vallással, valami testi fogyatékossággal és a nők iránti szexuális érdeklődéssel is ki tudná egészíteni. Mme Jean ugyanis katolikus – legalábbis formálisan az –, láthatóan nem süket, nem vak, s nem is sántít, s nem egy másik nővel él együtt. Mentségére szóljon, hogy életének társa francia, sőt anyaországi francia, s közösen nevelt gyermeküket a főkormányzó asszony nem ódivatú módon maga szülte, hanem örökbefogadták. Hogy a gonosz Craig Reed, jobboldali kanadai újságírót idézzem, a következő főkormányzó majd egy nagymellű, nem-fehér transzvesztita újságíró lesz valamelyik torontó bulvárlaptól.
A nő: a Michaelle Jean, a 27. főkormányzó ...
A nyugati civilizációt a Biblia és Arisztotelész, a család, a magántulajdon, a személyes felelősség és a jog uralma teremtették meg, s tették sikeressé. A modern nyugati állam alapjai a törvény előtti egyenlőség és az egyenlő esélyek. Egyenlő esélyek, de nem egyenlő eredmények. A posztmodern baloldali állam egyenlő eredményeket ígér, s a „társadalmi mérnökösködés” (social engineering) eszközei a parttalanná tágított emberi jogok, az azt érvényesítő bírói aktivizmus és a faji megkülönböztetés. Nyugat-ellenes, fehér-ellenes és férfi-ellenes, s persze család-ellenes. Nincsenek normák, nincs történelem, csak halott fehér férfiak. Persze van küzdelem a globális felmelegedés ellen, meg környezet- és természetvédelem, csak éppen az ember védelme hiányzik. Bűncselekmény egy ritka madártojás elpusztítása, de a nő alanyi joga az emberi magzat elpusztítása, akár a kilencedik hónapban (ezt hívják udvariasan ’late term abortion’-nek), s egy igazi posztmodern öregembernek illik kérnie az eutanáziát.
A Budapestre látogató főkormányzó valóban megtestesített egy új Kanadát. A posztmodern és multikulti mintaállamot.
