Békés Mártonnak és az általa idézetteknek számos ponton tökéletesen igaza van. Magam is úgy gondolom, hogy az a rendszer, ami az államon belüli viszonyok rendezésére is csak megfelelő elővigyázatossággal alkalmazható (demokrácia), elvi és gyakorlati okokból sem alkalmas az államok közötti ügyek intézésére.
A 90-es évek optimista-idealista hangulatának eredményeit látjuk. Ekkor indultak be azok a folyamatok, melyeknek végén Észak-Koreának atombombája lett, és Iránnak is lesz. Ekkor zajlott a balkáni háború, ami ki tudja, mennyire vetette vissza a térséget minden szempontból... Ekkor lett a nemzetközi politikai élet fő célja, hogy eltúlzott veszélyek ellen küzdjünk drágán és nagyon kevéssé hatékonyan, mert ez a küldetésünk. A jobb sorsra érdemes harmadik világot pedig lassan megöljük a segélyeinkkel.
Meggyőződésem továbbá, hogy azok a veszélyek, amikre Shenpen kollega szokott mindenkit barátilag figyelmeztetni (például az amerikai megtakarítások vészes megfogyatkozása a 90-es évek folyamán) szintén nem teljesen függetlenek az eluralkodó megalapozatlan optimizmustól: ha egyszer nincs többé Nagy Gonosz, akkor mivégre az óvatoskodás...
Az EU közben saját magával van elfoglalva. Katonailag gyenge, és úgy általában, célja, hogy a hagyományos nemzetállamok ne működjenek - ez némiképp méltányolható, hiszen ha a hagyományos nemzetállamok Európában működésbe lépnek, akkor szokott kitörni a világháború. Csakhogy a posztmodern ideálnak része a szociális igazságosság szabályozása hatcsillió oldalas salátaszerződésekben, és amíg az EU ezt nem tudja elszakítani a háború kitörésének esélyét valóban jelentősen csökkentő egységes és minél szabadabb belső piac kialakításától, addig azt kell, hogy mondjam: a szociális EU okozta károk nem elhanyagolhatóak.
Szóval az idealista világrend nem működik.
Az erők egyensúlyára alapozó, realista, konzervatív világrend ezzel szemben működhet - a kérdés az, hogy érdekünk-e egy ilyen világrend? Jól jár-e Magyarország ezzel a világrenddel? A válasz sajnos egyértelmű: nem. Sőt rosszul jár. Tudjuk, tapasztalatból.
A helyzet ugyanis, hogy az egyes egyensúlyozó erők belülről messze nem egyformák: van, ahol több sanszunk van egy jó élet leélésére, van, ahol pedig meglehetősen kevés. A felosztások során Magyarország nagy eséllyel az utóbbi zónába kerülne, hogy egészen finoman fogalmazzak.
De vajon valóban ez a két lehetőség van csak? A működésképtelen idealista, illetve a működőképes, de nekünk (és számos, jobb sorsra érdemes barátunknak) a szovjet blokk örömeit nyújtó, erőegyensúlyra alapozó realizmus? Ronald Reagan épp azért lett sikeres, mert felismerte: ő az erősebb, és felborította ezt az egyensúlyt.
De vajon tényleg nincs más reális lehetőség ezeken túl? Az unipoláris világrend valójában máris realitás. A pólus pedig Amerika. Katonailag mindenképp.
Gazdaságilag ugyan vannak kihívók, de nekik legalább annyi gondjuk van, mint Amerikának. Az EU belső piaca nem elég rugalmas, a munkaerő-piacot és általában, a növekedést fojtogatják a szociális intézkedések, a szakértők szerint az euró túlértékelt, és be fog dőlni. Kínában egyelőre hiányzik az önálló innováció. Oroszország lényegében nyersanyag- és energiahordozó-exportból él, és itt is lehetnek bajok: ha a pénzből nem forgatnak eleget vissza a kitermelés fejlesztésébe, gondok lesznek.
Az egyetlen pólus kulturálisan is Amerika. Ezt nem úgy kell érteni, hogy az amerikanizálódástól való félelem jogos vagy megalapozott volna. Csak arról van szó, hogy a globális piacon az amerikai popkultúra nyelve a legszélesebb körben megértett, és az egyébként helyi, semmilyen módon nem amerikai filozófiájú vagy tartalmú tömegtermékek is ezt használják. We're all living in Amerika, és ezt persze csupa-csupa amerikai kellékkel lehet csak előadni:
Szóval, biztos rossz volna nekünk, Magyarországnak, ha a világrend jelenlegi, kétségtelenül meglévő unipoláris jellege erősödne? Nem, egyáltalán nem. Sőt: könnyebben tudnánk a számunkra mégiscsak kellemesebb oldalon maradni, mintha volna egy, Amerikával reálisan erőegyensúlyt tartani képes Oroszország. Ez nem elhanyagolható szempont, sőt azt gondolom, ez Magyarország (és Közép-Európa) részéről a legfontosabb szempont.
Hogy ez a világ többi része szempontjából esetleg zsarnokságra vezetne? Lehet. De visszakérezek: egy szabadpiaci, libertárius és konzervatív, benevolens birodalom dominanciája nem volna még mindig jobb a világ többi része szempontjából is, mint Hugo Chavez, Kim Dzsong Il, és az összes többi, név szerint nem említett szar rendszer, ami a világ többi részének nagyján manapság is leledzik?
Kapcsolódó írások:
Nagyhatalmi erőegyensúly vagy örök béke?
