Az állam sokféle módon beavatkozhat a gazdaságba, ezen módok között akadnak védhetőbbek és kevésbé védhetőek. Egy biztos: kevés beavatkozás ártott annyit egyrészt a gazdaságnak, másrészt a társadalom általalános erkölcsi karakterének, mint a minimálbér intézménye.
Mert mi történik akkor, ha az állam hoz egy döntést, hogy márpedig nem szabad epret árulni X Ft./kg alatt?
Nyilván, akik nagyon szeretik és akiknek telik rá, azok meg fogják venni akkor is - nyilván, attól függ, mennyi is az az X. De akik szubjektíven kevesebbre értékelik - akár ízlésük, akár pénztárcájuk szűkössége miatt - azt a kiló epret X forintnál, azok majd valami mást vesznek helyette, vagy legalábbis ritkábban veszik meg: az eper iránti kereslet csökken.
Hasonlóképpen, a minimálbér - ha minden más tényező azonos - munkanélküliséget okoz, ez elkerülhetetlen, szinte természeti törvény. (Amikor egy-egy emelés nem okozott munkanélküliséget, akkor vagy valami más ellensúlyozta, vagy pedig csak arra a szintre emelték, amennyit a munkavállalók szinte kivétel nélkül amúgy is megkeresnének.)
Emiatt a minimálbér következményeinek elemzését azzal kell kezdenünk, hogy egy társadalom jóléte attól függ, mennyit termelünk. (Tágan értve a termelést: minden, amiért valaki hajlandó fizetni, az számára szubjektív értéket termel.) Még a szociális, újraelosztó, nyomorenyhítő programok hatékonysága is attól függ, mennyi az az össztermelés, amiből az ehhez szükséges zsetont, adóztatás formájában el lehet vonni, ezért a minimálbér még az állam szociális tevékenységének a hatékonyságát is csökkenti.
A minimálbér támogatói általában a következő érveket szokták felhozni.
1. A minimálbér az a jövedelem, ami alatt képtelenség megélni. Bár ezzel is vitatkozhatnánk, most nem tesszük, ehelyett rámutatunk a következőre: még mindig kisebbik rossz az, ha a munkavállaló bére és a létminimum közötti különbséget segély formájában kapja meg, mintha a teljes jövedelme segélyből származna, mert akkor legalább jövedelmének az a része, amit megtermel, az nem a közös kasszát terheli.
Azonkívül a munkavállalás haszna nem csak a jövedelem, hanem a karrier is. Még egy szakmai tapasztalatot nem adó, robotszerű gagyi munka is igazolja, hogy az ember rendes, megbízható munkavállaló, és utána nagyobb eséllyel talál valami jobbat.
Sok esetben a szerzett tapasztalat többet ér, mint a fizetés: a menő szakmákban pl. a neves ügyvédeknek, aranyműveseknek stb. kifejezetten fizetni szoktak azért, hogy egy fiatalt afféle inasként maguk mellé vegyenek, annak ellenére, hogy a fiatal közben értéktermelő munkát végez, a fizetése mégis negatív. Ám az így szerzett tapasztalat, plusz némi presztízs és kapcsolatok miatt mégis megéri neki. Azaz: a munkavállalás nem csak a megélhetésről szól, gyakran a nem pénzbeli nyereség a legfontosabb. Ezért nem szabad megtagadni a munkavállalás lehetőségét attól, akinek a munkája - egyelőre - a minimálnál kevesebbet ér.
2. A minimálbér megvédi a munkást. Akkor miért keresnek a legtöbben többet a minimálbérnél (nyilván a kamuból minimálra bejelentetteket nem számítva)? Nyilván, mert a munkájuk többet ér. Azaz, a béreket az emberek munkájának értéke határozza meg, különben mindenki minimált keresne.
3. "Race to the bottom": a most segélyen lévők olcsóbb konkurrenciája, versenye lenyomná a már munkával rendelkezők fizetését. Ebben van valami. Ám ezzel együtt is, a kifizetett összbértömeg mégiscsak magasabb lenne, és ez a lényeg, nem? Hasonlóan, a megtermelt összérték, így a befizetett összes adó magasabb lenne, és így például adócsökkentéssel v. segéllyel v. valamivel ellensúlyozható lenne a már munkával rendelkezők lejjebb nyomott bére. Összességében, azt hiszem, gazdagabb lenne a társadalom, és mind a már munkával rendelkezőknek, mind a most munkanélkülieknek több jutna. A lényeg viszont a következő: a munkátlanság pszichésen annyira romboló, hogy embertelen dolog Pétert munkanélküliségre ítélni azért, hogy Pál fizetése magasabb legyen. Ha mindketten dolgoznak, akkor összességében többet termelnek, és aztán azzal már el lehet játszogatni utána, hogy ez közöttük, valamint a munkaadó között hogyan oszoljon meg. Egy dolog biztos: a jólét első feltétele: minél többet termelni, annak elosztása csak utána következik, mert a keveset ide-oda osztogatni senkinek sem segít valami sokat.
4. A minimál alatti munkák amúgy is gagyi munkák, jobban teszi az ember, ha otthon marad, tanul valami jobb szakmát, így fél-egy év után valami produktívabb munkába foghat. Nos, ez alapvetően nem a minimálbér melletti, hanem a munkanélküli segély melletti érv. Persze segélyt csak az kap, aki önhibáján kívül munkanélküli, de rendben van, azt meg lehet csinálni, hogy önhibáján kívüli munkanélkülinek tekintünk valakit fél-egy évig, ha csak a mai minimálbér alatti ajánlatokat kap, és akkor ez meg van oldva.
Aztán persze az is van, hogy ahogy elnézem, a munkanélküliek többsége nem tanulással van elfoglalva... és itt van egy nagyon súlyos probléma: a munka ugyanis maga is egyfajta képzés.
Rendben, egy év vécépucolás nem mutat túl jól a szakmai önéletrajzban. De a segélyből otthon tévézés sem. A huzamosabb munkanélküliségnél bármilyen, ismétlem, bármilyen szakmai tapasztalat jobb, mert az legalább azt igazolja, hogy az ember hajlandó dolgozni, megbízható. Aki huzamosabb ideig segélyen van, az utána gyakorlatilag ki van zárva a munkaerőpiacról, mert a fene akarja felvenni. Az összes létező jelöltek közül őt választaná a munkaadó utoljára. Ésszerű és jogos elvárás a munkaadó részéről, hogy legalább azt bizonyítsa az önéletrajzáva, hogy hajlandó rendszeresen, rendesen, aztán a szakmát majd esetleg kitanulhatja menet közben is. De aki még ezt sem tudja igazolni, az nagy bajban van.
Ezért a minimálbér nagyon durván kinyírja egy csomó ember karrierjét: huzamosabb idejű munkanélküliség révén lényegében egész életre szóló munkanélküliségre ítéli őket.
Ez az egyik legfontosabb érv ellene. Amikor elvégeztem a főiskolát, azt láttam, hogy sokkal hamarabb kaptak állást azok a csoporttársak, akik szüleik szerény anyagi helyzete miatt dolgozni kényszerültek, akármilyen gagyi munka legyen is az, mert azzal a gagyi munkával is bizonyították megbízhatóságukat, fegyelmezettségüket stb. Én kilenc hónapig nem találtam munkát és akkor már nagyon kezdett úgy kinézni, hogy ha pár hónapon belül nem sikerül, akkor itt nagy baj lesz, mert kinek kell egy olyan zöldfülű frissdiplomás, aki másfél évig ült otthon és semmit nem csinált? (A CV-k tömeges beadogatása e téren semminek számít, igen, nyilván.)
Persze ebben nem játszott szerepet a minimálbér, de nyilván hasonló problémák vannak a minimálbér-veszélyeztett szak-, betanított-, és segédmunkások körében is. Ezért nagyon fontos, hogy ne tegyük tönkre egy reménybeli jómunkásember életét azzal, hogy elvesszük tőle valami alacsonyan fizetett kezdőállás elvállalásának lehetőségét, ahol aztán bizonyíthatja a megbízhatóságát, írhat legalább valamit az önéletrajzába.
5. Az alacsony fizetés megalázza az emberi méltóságot.
Hát, én még nem hallottam arról, hogy valakinek a méltósága számokban mérhető lenne. Ha az, akkor írjunk számoljunk megint mill-és billpengőkben, akkor biztosan mindenkinek nagyon sok méltósága lesz. Nyilván ez marhaság: a méltóság nem a fizetéstől, hanem többek között a
kiérdemelt státustól, rangtól függ. (Arisztotelész: a boldogság egyenlő a
kiérdemelt sikerrel.)
Valójában az egészséges öntudat egyik oka éppen az a tudat, hogy az ember két keze munkájával eltartja magát és családját, vagy legalábbis egy részét megtermeli annak, amit elfogyaszt. Ez már önmagában ad egyfajta státust. Az egészen biztos, hogy a segélyen élés, azaz a teljes és tökéletes másoktól függés megalázóbb, mint a legputribb csicskameló. Azt még a megalázó módon ugráltatott csicskás is tudja, hogy a munkája legalább
valamit ér, mert nem kegyelemből kapja a fizetését, és erre alapozhat egy kevés önbecsülést. Aki segélyen él, annak ez sem adatik meg, annak semmiféle státusa nincs, ő van a státus-ranglétra legalján, ő a kaszton kívüli pária. Miért kellene bárkit erre ítélni?
És ez az a pont, amikor félre kell tennünk a pusztán gazdasági megfontolásokat. Fontosak azok is, azért vettük fentebb végig őket. De igazából a mai társadalom igazi problémája nem a szegénység, mert egy 300 évvel ezelőtti jobbágy helyzetéhez képest a némi feketemunkával kiegészített szocpol-csekk is bőségszaru. A mai társadalom igazi problémája a következő: hogyan lehet a viszonylagos bőség és biztonság korában
jelentőségteljes életet élni? A jelentőségteljes élet összes feltételének felsorolása itt és most nem vállalkoznék, főleg, hogy a tényezők között eléggé sok szubjektív is akad. Ám egy dolog tény: a munka is ezek között a feltételek között van.
A munka: hivatás. Hivatás alatt nem a "tökéletes" állást értem, ami lehetőséget ad az "önmegvalósításra": a legtöbb ember számára az mindig csak álom marad. De a munka hivatás abban az értelemben, hogy ha csinálunk valamit, bármit, ami mások számára hasznos, az felemel: segít életünknek célt, értelmet adni. Az érdem nélkül szerzett jövedelem mindig megront, legyen az segély, lopás, vagy "haverkapitalizmus". Az ilyen módon elveszített önbecsülést próbálják a "haverkapitalisták" meg a gengszterek terepjáróval és aranylánccal pótólni, szerintem kevés sikerrel - csak a kis kutyák ugatnak, a nagyoknak nincs szükségük rá - de a csóró munkanélkülinek még az efféle önbecsüléspótlék sem jut.
A jelentőségteljes élet másik tipikus, gyakori feltétele a közösség, és jobb híján a munkahelyi közösség is megteszi, ha más nincs. Ami pedig a harmadik tipikus, gyakori feltételt, a családot illeti: mire jó egy olyan családfenntartó, aki egész nap otthon ül és nézi a tévét? Az olyat előbb-utóbb elhagyja az asszony, mert akinek nincs önbecsülése, azt mások sem becsülik. A nőknek ott van az anyaság, de egy férfi önbecsüléséhez a "főállású apaság" bizony kevés.
Forszírozhatnánk még hosszasan a jelentőségteljes élet feltételeit, kitérhetnénk még például az általános önfegyelemre, az egó csökkentésére, ami a boldogság, megelégedettség egyik alapvető forrása és amit szintén segít a munka is kialakítani, de fölösleges.
A lényeg ott van, hogy a macisták ebben a ritka esetben bizony nem is mondtak nagy hülyeséget, amikor azt mondták, hogy a munka teszi emberré az embert. Legalábbis: a munka, a hivatás egy a jelentőségteljes élet feltételei közül.
Ezért nem szabad soha, semmilyen eszközzel akadályozni azt, hogy dolgozhasson, aki dolgozni akar. Gyakorlati javaslat: még ha a minimálbér teljes eltörlése nagyon radikálisan hangzik is elsőre, legalább egy adott életkor alatt töröljük el, a pályakezdők elhelyezkedését, tapasztalatszerzését, bizonyítását megkönnyítendő. Különösen a diplomás minimálbért: annál jobban kitolni az amúgy is nehezen elhelyezkedő frissdiplomásokkal nem is lehetne...
