Gabrilo cikkét olvasva az tűnt fel nekem elsőre, hogy egyetlenegyszer szerepel benne a "polgár" szó, és akkor is Rousseau vonatkozásában.

Ha a modernséget mint folyamatot tekintjük, ami a Reformációtól a posztmodernig ível, én annak vagyok a híve, hogy volt benne egy viszonylag ideális pont, egy "mérsékelten modern" pillanat, amit polgári filozófiának, polgári értékrendnek nevezhetünk.

Kezdjük a középkorral. Elsősorban most nem az aquinói doktorra arisztotelianizmusára és úgy általában a szerzetesi elitre gondolok, igen kevés hatásuk volt arra, ahogy a dolgok valójában működtek. A gyakorlatban azt mondhatjuk, hogy a középkor kőkeményen, gyakran embertelenül idealista volt. A cél a tökéletesség, a kiválóság, a mártír, a szent vagy a hős ideáljának megközelítése, és emellett az emberi szenvedés gyakorlatilag lényegtelen mellékörülmény volt. Gyakran éppen a szenvedésben találták meg a tökéletességhez vezető utat. Ha a dolog mélyére nézünk, egyfajta halálkultuszt láthatunk:  a jó, nemes, felemelő halál kultuszát. Ezzel az a baj, hogy az ember élni akar, élni és élvezni az életét, mert nem csak lélek, de test is, vannak természetes vágyai, amelyeket kontrollálni lehet és kell, de elfojtani szerintem nem szabad.

Ma pedig a másik végletben vagyunk. Ma az emberről alkotott általános kép szinte csak testről szól, az ember magát  azonnal kielégíendő vágyak halmazának látja, ma, ha a Jó fogalma egyáltalán felmerül, gyakorlatilag csak kétféle módon: szabadságként (a vágyak azonnali kielégítése előtti korlátok ledöntéseként) vagy afféle adakozásként, jótékonyságként, jövedelem-újraelosztásként, még azokban a nyugati társadalmakban is, ahol gyakorlatilag az éhezés-szintű nyomor megszűntnek mondható, tehát gyakorlatilag a luxus, a kényelem egyenlőbb elosztásáról van szó. Hogy az azonnali vágykielégítés kultusza kézzelfogható problémákhoz is vezet - baromi hitelkártya-adósságok és így tovább - az nyilvánvaló, ám a dolog pszichés hatása még problémásabb.

Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy ez a fajta racionalista materializmus egyre unalmasabbá, üresebbé, gépiesebbé és végső soron értelmetlebbé és céltalanabbá teszi az életet. Gondoljunk például a Trainspotting elején levő "Choose life!"-monológra -  bár nyilván nem a heroin a megoldás, de érezhető, hogy a panasz jogos. Tényleg ez lenne az élet? Igen, ez - ugyanis a racionalista modernizmus a másik véglet, a biológiai értelemben vett élet kultusza.

Még ennél is nagyobb problémát jelent az, hogy a racionalista materializmus, mint egy inga, amely az egyik irányba túlzottan kileng, a másik irányba visszalengve az irracionalitás lázadásait szülte és szüli.

A XX. században ebből kettő is volt. Az egyik a különféle fasizmusok - amelyeket úgy tekinthetünk, mint egy egy kétségbesetten brutális és kegyetlen kísérlet a mítoszok, a spiritualitás, a "magasabb dolgok" "visszatuszkolására" az életbe, a politikán és az államon keresztül. Ez most talán meglepően hangzik, de nem csak fajelmélet (meg államelmélet, Mussolininál) volt ott, hanem összekapartak gyakorlatilag mindent, ami egy kicsit is misztikusan hangzik, Thule társaság, Atlantisz, ógermán mondák, (az alaposan félreértett) Tibet, Római Birodalom, a hősi halál kultusza, Giovanni Gentile radikális - filozófiai, természetesen nem morális értelemben vett - idealizmusa és így tovább. És ez nem a semmiből jött - ott voltak előzményként például az ún. "ultratradicionalisták" (René Guénon, Julius Evola báró stb.) akik egy mindent átfogó "metafizikai tradícióba" próbáltak
beletömni mindent Jézustól a rómaiakon át Milarépáig, meg egy csomó minden más, amire most nem térünk ki.

(És egyébként a bolsevizmus is tekinthető úgy, mint egy felszínesen racionális-materialista mezbe csomagolt pszeudovallás, egyszerre volt része a rac-mat korszellemnek és lázadt ellene, ezért nem részletezem most, bonyolult kázus.)

A másik nagy lázadás a racionalista materializmus ellen a tágabb értelemben vett posztmodern volt, az anarchista párizsi diákoktól a füvezős-sámándobolós amerikai hippikig. A kor legtalálóbb jellemzője talán a Sorbonne falára fújt grafitti volt: "Minden hatalmat a képzeletnek!"

És most itt állunk, és nem tudjuk, hogy hogyan tovább. A fasizmusok milliók halálához, a posztmodernség különféle formái baromi zűrzavarhoz és minden (úgy-ahogy megmaradt) érték devalválódásához, relativizálódásához vezettek.

A helyzet nem jó, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az irracionalitás ezen lázadásai mögött kellett, hogy legyen egy populáris igény, hogy a racionalista materializmus egyszerűen nem kielégítő.  Ám a középkori szigorú idealizmushoz nemcsak hogy a gyakorlatban nem térhetünk vissza, de nem is lenne jó, mert az meg a másik véglet, amely figyelmen kívül hagyja és lenézi az ember természetes életösztönét és vágyait.
 
Mi az a pont tehát, amire azt mondhatjuk, hogy ideális volt? Véleményem szerint ez a polgári értékrend kora volt.

A Felvilágosodások és a polgárság

Azért a többes szám, mert "a" Felvilágosodás alatt leginkább a franciát szokás érteni, holott többféle is volt, például az angol-skót, vagy a német, és ezek eléggé másféleképpen működtek.

Valamit szögezzünk le gyorsan: valamiféle felvilágosodás-szerűség elkerülhetetlen volt, mert akkoriban Európa már két évszázada nyögte a katolikus-protestáns vallásháborúkat, és már mindenkinek kutyamód elege volt ebből. Valamit mindenképpen kezdeni kellett a vallásokkal.

Az egyik modell, a francia modell, azt a "megoldást" találta ki, hogy a vallásokat el kell törölni, a helyükbe - felülről, egy szűk, "felvilágosult" és erőszakos élcsapat által - szekuláris, humanista, racionalista kultuszokat állítani, mint pl. az "Értelem istennő" meg "Legfőbb Lény" kultusza. Hogy ezzel mi a probléma, azt remélem nem kell magyarázni - esetleg egy jellegzetes példával azért lehet illusztrálni, a francia forradalom időszakából, amely hasonlóan állt a politikához, mint a felvilágosítók a valláshoz: Leonardo da Vinci csontjait kiásták és szétszórták, mert rohadt királypárti volt, fújj, ne nyugodjon az ilyen békében - inkább azt vegyük észre, hogy,  ez a modell, a felülről, élcsapat által erőltetett erőszakos racionalizálás, népátnevelés képezte a modelljét nagyon sok későbbi mozgalomnak a nem sokkal utána következő francia forradalom köztársasági átnevelősdijétől kezdve a kommunizmuson át ha nem is úgy általában "a" liberalizmusig (sokféle liberalizmus volt és van), de legalábbis annak mai ÉS, MaNCs és sajnos egy kicsit Tóta W. -féle hurráaufklérista szárnyáig.

Az angol-skót (főleg skót) modell alapvetően más volt: mérsékeltebb, bölcsebb és konzervatívabb. Nem akart semmit sem megváltoztatni sem az embereken, sem a hiteken, főleg nem felülről, hanem ehelyett megoldásként a vallási türelmet és a vallás kivonását az állami szférából, annak a magán, családi, közösségi és társadalmi szférába utalását. Természetesen nem arról volt szó, hogy a vallásnak többé nincs hatása a közéletre, hiszen Napnál világosabb, hogy ha a nép és vezetői többsége hisz valamiben, akkor annak gondolataikra és tetteikre hatása van, hanem egyszerűen csak az egyházak közvetlen (elsősorban bírói) hatalomgyakorlásának (pl. eretnek- vagy boszorkányperek) megszüntetéséről.
 
Az angol-skót felvilágosodás ezen, eleinte vallási türelmi kezdeményezéseiből nőtt később ki a polgárság általános erkölcsi, politikai és gazdasági világnézete, Hume, Mandeville, Locke, Adam Smith stb.

A továbbiak megértéséhez nagyon fontos, hogy helyes képet alkossunk a polgárság filozófiájáról. Elsősorban azt kell megértenünk, hogy a polgárság gondolkodói meglehetősen széles skálán mozogtak.

Egyik oldalon ott volt példul Hume, aki meglehetősen pesszimista nézeteket vallott az emberi természet romlottságáról.

A másik véglet Mandeville, aki akkoriban meglehetősen nagy felháborodást keltő írásában amellett érvelt, hogy a klasszikus-keresztény szemszögből súlyos jellemhibának tekinthető tulajonságok okos politikai vezetés alatt nemcsak hogy hasznosak lehetnek a köz számára (ezt Adam Smith, sőt, maga a szigorú Kant is elfogadta), hanem hogy jó és stabil rendet egyenesen lehetetlen lenne létrehozni, ha ezek a  hibák nem léteznének: minden jó rend igazi alapját valójában ezek a jellemhibák képezik, és e hibák nélkül összedőlne a társadalom.

Ez például már Adam Smithnél is kivágta a biztosítékot, aki, mint akkortájt a legtöbben, úgy vélte, hogy a keresztény dogmák vitathaóak, de a keresztény erkölcstan nem.

Azt hiszem, ő volt a polgárság legtipikusabb gondolkodója. Adam Smith nem a mai értelemben vett közgazdász volt, hanem a morálfilozófia professzora. Eredetileg a Skóciában akkortájt népszerű "sentimental school" filozófusai közé tartozott, akik bár elfogadták a keresztény tanítást, hogy az ember alapvetően bukott lény, a lelkismeret protestáns koncepciójából levezetve azt tartották, hogy az emberekben van egyfajta hatodik érzékként működő erkölcsi érzék (moral sense), amely az emberi természetre nézvést némi óvatos optimizmusra ad okot - de persze nem jelenti azt, hogy az ember mint olyan alapvetően jó lenne. Adam Smith ezzel fordult félig-meddig szembe, első nagy munkájában azt fejtette ki, hogy inkább arról van szó, hogy az a vágyunk, hogy mások érzelmeivel azonosuljunk (ma ezt empátiának mondanánk, akkoriban szimpátiának mondták) tesz minket morális lényekké, egyrészt úgy, hogy mások szenvedésével azonosulunk, másrészt - főképpen - úgy, hogy másik elismerésére, megbecsülésére, jó véleményére  vágyunk. Az erkölcsi érzék tehát nem afféle érzékszerv, hanem inkább egy természetes  vágy eredménye. Ezért, Adam Smith szerint, ha az ember a természetes vágyait követi, akkor a önérdeke érvényesítését korlátozni fogja ez az empátia, tehát morálisan cselekszik.  Később a The Wealth of Nations-ban fejti  ki ennek társadalmi-politikai-gazdasági vetületét: a szabad piac, ahol az amorálisan cselekvő ember hamar negatív visszajelzéseket kap a többiekből, és ez kárára van, ezen károkból okulva hosszú távon nemesíti a lelket és jó rendhez vezet.

Hogy ebben igaza volt-e, az most egy kicsit lényegtelen: a közgondolkodásra a filozófiai tanítások szőrözős részletei meglehetősen kevés gyakorolnak, sokkal inkább azok általános üzenete, jellege. Ez pedig a következő volt: az ember jóra és rosszra egyaránt képes és vágyó, köztes lény, a vágyak kielégítése természetes dolog és ennek érdekében szükség van egy (korlátozott) szabadságra, de mindemellett soha nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az ember lélek is, erkölcsi lény, és ezt is folyamatosan szem előtt kell tartani. Fel sem merült benne, hogy eljöhet valaha egy olyan kor, amelyben szinte kizárólag a testi kényelem és a materiális vágyak motiválják az emberek többségét, az a társadalom, amiben ő élt, nagyon más volt.

Ebből kifolyólag a polgári értékrend megértéséhez nem elegendő csupán annak fő gondolkodóinak főbb elméleteit megismernünk, hanem a környezetre is figyelnünk kell, amelyben megszülettek: a XVIII. századi szigorúan vallásos és családcentrikus protestáns Skóciára, Angliára, amely értékek ellen Adam Smith és a többiek soha egy percig sem tiltakoztak. A család és a vallás korlátozó szerepének ma tapasztalható megszűnése nem az  XVIII. századi angol-skót polgári gondolkodók, hanem sokkal inkább a XIX. századi, a francia Felvilágosodásra visszavezethető társadalommérnkökök és utópisták gondolatainak eredménye.

A polgári értékrend

A polgárság világnézete tehát nagyjából a következőképpen működött: egyaránt elfogadni az emberi természet hibáit és erényeit, és egyfajta egyensúlyra törekedni ezek között. Elfogadni, hogy az ember alapvetően önző, szerzésre, birtoklásra vágyik, elfogadni, hogy megfelelő keretek közé szorítva ez a köz számára hasznos tulajdonság lehet, ugyanakkor soha egy pillanatig sem felejtve el azt, hogy az ember több, mint zabagép és többre, magasabbra érdemes törekednie. A polgári értékrend igazi alapja tehát az egyensúlyra törekvés: a polgár egyszerre szeretne racionális és idealista, szekuláris és vallásos, önző és közösségi lény, materialista és spirituális lenni; két lábbal áll a földön, de a szemét gyakran az égre szegezi, avagy Bibót idézve, egyszerre próbál realista és lényeglátó lenni A polgárság egyaránt elutasította a középkor szentekre és hősökre építő könyörtelen idealizmusát, önmegtagadását, halálkultuszát és a pillanatnyi kényelemen, birtokláson, élvezeteken túl semmire sem figyelő, alantas biológiai hedonizmust.

Úgy foglalható tehát mindez össze, hogy a polgár tisztában van vele, hogy az ember egyszerre test és lélek, vágy és ideál, egyaránt akarja élvezni az életét és úgy meghalni, hogy az az élet értelmes, jelentőségteljes, nem elpazarolt volt - és mind a két oldal fontos, egyiket sem szabad megtagadni vagy elhanyagolni.

Ez a fajta polgári egyensúly-filozófia volt szerintem a modernitás történetében az ideális időszak, mert szinte tökéletesen passzol az emberi természethez, annak hibáihoz és erényeihez.

Az egyensúly helyreállítása

A modernitást  folyamatként látva viszont látni kell, hogy ez egy átmeneti állapot volt: a polgári értékrend addig működött, amíg a közgondolkodás egy "kicsit" racionalista-materialista volt, de nem "nagyon". Visszatérhetünk-e hozzá? Vágyálomnak hangzik, de miért ne? Hiszen ha a középkortól a modernig terjedő folyamatot úgy írhatjuk le, hogy az inga nagyon elment az idealista-halálkultusz oldaláról a racionalista-materialista-életkultusz oldala fele, majd a XX. századi fasizmusokat ill. a posztmodernt úgy, hogy nagyon elment vissza, akkor azért csak egyszer eljuthatunk oda, hogy jó helyen van az középen. Regression toward the mean, ugye.  Annyira azért vagyok optimista az emberi természettel kapcsolatban, hogy remélem, hogy legalább a saját kárunkon tudunk tanulni a történelemből.

Az egyensúly szerintem úgy állítható vissza, ha újra megtanuljuk a halált és az életet egy szerves egység részeként kezelni. Az ókor, Róma és Athén ezt elég jól kezelte. A polgárság is. Vagy például amikor Roger Scruton a halottak, a most élők és a még nem születettek társadalmi szerződéséről beszél, egy olyan modellt állít, amiben egyaránt benne van az élet és a halál. Ez nem egy rossz irány - efféle modellek irányába érdemes szerintem menni.